Kárpátalja, Visk: történetek, sorsok

Kárpátalja - Mindegyik kárpátaljai településről tudott a magyar irodalom és történelem „zivataros századaiból” jeles eseményeket felidézni tudós író kísérőnk, a viski középiskola tanára, Czébely Lajos. Hiszen Beregszászon bontott zászlót II. Rákóczi Ferenc („Cum Deo pro Patria et Libertate”), Munkács várát védte Zrínyi Ilona, Mihálkán született Kinizsi Pál... 

Másodszor jártam Kárpátalján akkor, 2005-ben. Jó volt viski emberekkel beszélgetni, megtisztelőnek éreztem, hogy a bizalmukba fogadtak. Azóta csak leveleztünk, telefonon beszélgettünk. Hankáék, Nagyék, Szenekék családjára gondolok most, az ő nélkülözésükre, kiszolgáltatottságukra, a félelmeikre és a szorongásaikra. 

Az öreg halász és a Tisza 

Egyetlen rönkből vájt, különleges halászcsónakot találtak Szolnoknál az iszapban. A régészek nagyon örültek a leletnek, mindaddig, amíg a kormeghatározó vizsgálat ki nem mutatta: az bizony nem több évszázada készült, hanem kortárs munkája. Az 1998-as nagy tiszai árvíz sodorhatta el. A nyomok Kárpátaljára vezettek – mesélte egy székesfehérvári előadása után az ismert etnográfus, Kunkovács László. 

Mi is felkerestük az idős halászmestert, Hanka Sándort Visken: 

– Igen, a csólnakot egyetlen rönkből, vastag öreg fűzfából faragtuk, vájtuk. A belsejét emberre szabtuk: a halász két térgye között félliteres pájinkásüvegnek kellett elférni – szögezte le mosolyogva Hanka Sándor. – Nagy baltával vágtuk le a két szélét, csónakvájó kalapáccsal vájtuk ki a belsejét. Az utolsót tíz éve faragtam a fiammal. 

Régebben a kőművesmesterek vagy az asztalosok se kerestek annyit, mint a halászok. Ponty, süllő, harcsa, keszeg errefelé nem volt, de márna, kelény, orsóhal, mennyhal, galóca annál több. Hanka Sanyi bácsi legnagyobb zsákmánya a 17 kilós galóca, vagyis dunai lazac volt. Fia egy kisebbről mutatott fotót: az „csak” 14 kilós volt. 

De immár pihen a „csólnak”, kikötötték, alighanem végleg. Ugyanis Kijevből és a messzi Oroszországból jöttek az újgazdagok, akik elektromos halászattal ipari méretekben zsákmányolták ki a Tiszát. Így egy ideje a hagyományos halászatot is szigorúan megtiltották. A nyugdíját tehát már nem tudta kiegészíteni Hanka Sándor. Felesége és felnőtt gyermeke fogad(na) turistákat. Már akkoriban – a kétezres évek elején is – ritkán jöttek hozzájuk. 

Amikor búcsúztunk, megköszöntük a beszélgetést és a jófajta házi pálinkát, feleségével együtt azt kérték tőlünk: 

– Hozzanak vendégeket! Hadd boldoguljunk mi is! 

Jól ment a soruk… 

Nagy Erzsébet egyedül éjszakázott a hat gyermekével 1998 novemberében, amikor a Tisza elvitte az öreg, kétszobás faházukat, mindenüket – jegyeztem fel. 

– Nem mindenünket! – javított ki, jogos büszkeséggel, hiszen mind a hat gyereket sikerült kimentenie, sőt, még a négy malacot és a két lovat is. 

Visken – munkalehetőség híján – az volt a természetes, hogy a férj valahol távol Ukrajnában vagy a határ túloldalán, „magyarban” dolgozik, és havonta hazalátogat a családjához. Mire Erzsébet férje hazaért, már nem volt semmijük. A magyar karitász vezetői, szakemberei, köztük Kozma Imre atya járt náluk, és segítettek nekik is, másoknak is. A viski karitász munkatársai vásárolták az építőanyagot, szervezték az építkezést. 

Így utána már Nagyék egy szép, háromszobás házban éltek. És vidámak, hiszen már jól megy a soruk, mondják, nem csoda, hogy jókedvet tudnak varázsolni az egész napi kirándulástól fáradt, de kíváncsi turista lelkébe is. 

Igen, „jól megy” a soruk, hiszen az akkor 19 éves Sándor apjával együtt dolgozhatott Budapesten. A 21 éves Borbála ugyan otthagyta biztos állását, kevesellte 8100 (nyolcezer-száz!) forint havi fizetését a napi nyolcórás varrónői munkáért. (Ez a kétezres évek elején ott is megalázóan kis összeg volt.) Ezért aztán – négy testvérével, édesanyjával együtt – csuhéból font inkább mobiltartót, kenyereskosarat, lábas-alátétet… 

– Így meg tudunk élni – mondták elégedetten. 

Nyáron kétszáz forintért, ősszel és tavasszal ötven-százötven forintért (!) vette át tőlük a kézműves munkákat a felvásárló. A turisták egyébként ennek többszörösét is boldogan adták a remekművekért. Közéjük tartoztak a fehérvári-zengővárkonyi kézműves, Angster Mária barátai, ismerősei is, akik az országhatártól 80 kilométerre található Viskre, a Kölcsey középiskolába rendszeresen ellátogattak. „Csak tiszta forrásból” mottóval kézműves­ünnepet, -konferenciát rendeztek a helyi tanárokkal: Czébely Lajossal és Dancs Évával, no meg a Magyarországról érkező kézművesekkel. Mintákat, szakmai tanácsokat adtak egymásnak, megvették és zsűriztetni vitték Budapestre a Népi Iparművészeti Tanácshoz a legtehetségesebb csuhéfonók munkáit. Sok neves magyarországi kézműves, népi iparművész vett részt ezeken a szakmai találkozókon, konferenciákon. 

S minden évben elhangzott, nehogy elfeledjék: a viski magyar asszonyok és gyermekek megélhetési forrása egyébként igazi művészet. 

Igyártó Zita első kötete 

Szenek Igyártó Zita nem töltötte még be a 16. életévét, amikor szülőhelyén, Visken óvónőként dolgozni kezdett. A szülők kérésére és személyes meggyőződésből – ahogy ma is hangsúlyozza: „csak azért is” – magyar nyelven is sokat mesélt a viski óvodásoknak, hiába tiltotta az akkori szovjet hatalom. Közben ő maga is írni kezdett. 

Az 1998-as nagy tiszai árvíz idején az ő férje is sok száz kilométerre dolgozott a családjától. A házuk közfalait kidöntötte a szennyes áradat, elpusztította, tönkretette értékeit, könyvei nagy részét. Megtörte a felmérhetetlen veszteség, de erőt adott neki, hogy a fiával együtt megmenekültek, és a nagymamája szőttesei se vesztek oda. Újra tudta kezdeni az életét. 

Kézművesként ismerték meg Kárpátalján: egy közeli cég megbízottjaként hímzéseket készített. Munkái később bejárták Európát. Ukrán nyelvű népművész-­igazolványát a tárgyi kultúra művelőjeként kapta. Több be­mu­tatót tartott csu­hé­fonás­ból Magyarországon is, például Pécsett és Székesfehérváron. Számos munkáját zsűriztette a Népi Iparművészeti Tanácsnál, csuhéalkotásai jó néhány rangos kiállításon szerepeltek. 

Legutóbbi telefonbeszélgetésünk során – pár nappal 2021 karácsonya előtt – felidézte: új utat és nagy lendületet adott alkotómunkájának a másfél évtizeddel korábbi találkozása baráti turistacsoportunkkal. 

Jól emlékszem: ízes, „viski nyelven” szólt hozzánk. Visken az asszony ugyanis „madárkodik”, ha félrelép. A tejnek nem föle, hanem „pilléje” van. Ne „lapatálj” annyit! – szólnak rá a fecsegőre… 

Amikor rácsodálkoztam színes mondataira, csendesen annyit mondott: mindössze két évet tanulhatott magyar tan­nyelvű iskolában, hát sokat olvas. Az is természetes volt számára, hogy egy iskolai füzetbe följegyezze nagymamája legkedvesebb meséit. Régebben írt is. 

És elővett egy régi iskolai füzetet. Beleolvastam. Aztán félrevonultam, mert nem tudtam letenni. Majd megkértem, olvassa fel pár írását nekünk. Saját háziállatairól szóltak vidám történetei. Ha 80 kilométerrel nyugatabbra, a mai Magyarország területén születik, akkor Benedek Elekkel, Móra Ferenccel és Lázár Ervinnel együtt emlegetik a nevét – állapítottam meg. 

A barátaim ott rögtön meg is kértek, hogy a viski középiskolában másnap, a hagyományos kézművesünnepen tartsak előadást a magyar gyermek­irodalom történetéről, amelyet aztán Zita meséi követtek. Pár héttel később megjelentettem első publikációját egy magyarországi regionális folyóiratban, majd közölték több írását a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség gyermeklapjában, a beregszászi kiadású, Irka című periodikában. 

S végre az első kötetét is nemsokára kézbe vehetik az olvasók. A tihanyi Németh László Művelődési Ház adja ki, a címe: Zita anyó mesél. Könnyed, szórakoztató állatmesék és a kárpátaljai szegény emberek gyermekkorát, viszontagságos életét tárgyilagos hangon vagy éppen könnyed iróniával bemutató önéletrajzi és helytörténeti írásai is megtalálhatók benne. Saját jószágaihoz kötődő elbeszélései és szociografikus történetei mind Kárpátalján, kimondani is furcsa: a Tisza partján emelkedő vulkanikus hegyek között játszódnak. 

Néhány régi barát, aki segíteni próbálja az immár 74 éves alkotó megkésett írói pályafutását, szeretné hinni: sikeres tárgyalásokkal mielőbb véget ér az Ukrajna ellen indított véres háború, és eljönnek majd azok az idők, amikor Kárpátalján is bemutathatjuk Szenek Igyártó Zita első kötetét.