Nem láttam még ennyire életigenlő kilencvenévest

Menyhei János múlt szombaton volt kilencvenesztendős, habár – ahogyan mondani szokták – hatvannál egy esztendővel sem néz ki idősebbnek, és ez az ő esetében egyáltalán nem közhely. Ruganyos mozdulatokkal lépett ki a baracsi háza bejárati ajtaján, hogy köszöntse az udvarára betérő vendégeket. Várai Róbert polgármester kedves szavakkal, jó ismerősként köszöntötte az ünnepeltet és a családtagokat. Már a szobában mondta a szépkorúvá vált vendéglátónknak: „hivatalból jöttünk, hogy megtudjuk, mi a hosszú élet titka. Mert ahogyan látom, van értelme, hiszen ahogyan rád nézek, reményt adsz számunkra, hogy lehet így is élni.”

János bácsi igazolta, amit hallottunk róla elöljáróban – szeret beszélgetni –, ugyanis a polgármester szinte minden mondatához hozzáfűzte a saját gondolatait. Mindenekelőtt például azt, hogy nagyon sok olyan embert ismert, akik elmentek nyugdíjba, sőt még korkedvezményt is kértek, mert sok szép idős kori évet szerettek volna megélni, aztán nem telt el sok idő, meghaltak. János bácsi viszont mindig megtalálta a maga dolgát nyugdíj után is, na meg ott van neki a pálinkafőzés is... (mondta kajánul). Felesége elvesztése megtörte, nehezen állt talpra, ám a családja körében oldódott a fájdalom az idő múltával.

Erzsi és Márta lánya, valamint István fia veszi most is körül, szinte tapintható az egymás iránti megbecsülés és a szeretet szőtte erős kötelék, csak rájuk kell nézi, János bácsiék szülői gondviselésének és a törődés fantasztikus mintája tükröződik vissza róluk.

Gyönyörű család. És milyen csodát látnánk még, ha másnap jönnénk el, a szépkorú meglepetésbulijára, amikor itt lesznek az unokák (szám szerint hatan) a családjukkal, és a dédunokák (ők öten vannak, a legidősebb 16 éves, a legfiatalabb másfél) is tiszteletüket teszik a nagypapa, a dédi születésnapján.

– Megvan még a csajozós autód, János bácsi? – kérdezi tréfálkozva az ünnepelt Mini Cooperére utalva, akinek persze ezzel kapcsolatban is van egy-két idevágó, helyenként kaján története az életéből. „Azt szoktam mondani, azért vagyok ilyen szellemes, mert a temető mellett születtem” – mondja egyszer csak az ünnepelt, akinek a vidámsága, optimizmusa és életigenlése láttán azt hihetné az ember, soha nem volt gondja az elmúlt kilencven év alatt. Pedig aztán hallunk a szegény gyermekkorról, a nyolcgyermekes szülői házról, ahol apja és anyja éjjel-nappal dolgozott, mégsem bírták, átadták a nyolc­éves János nevelését a nagybácsinak, Istvánnak, így került Kislángra és lett kulák, ennek minden előnyével, majd hátrányával. Dolgozott a földeken, nevelte a jószágot a ház körül később Baracson is, ahova visszaköltöztek feleségével az apósa házába. Itt él ma is István fiával és annak feleségével. A munka dandárját ők végzik, de János bácsi nem bírja a tétlenséget, gondját viseli a szőlőnek, besegít a ház körüli és kerti teendőkbe, barkácsol időnként – szóval éli a boldog kilencven­évesek egyáltalán nem mindennapinak számító életét.