Sokkal több gyógypedagógus szakemberre lenne szükség

– Vannak nagyon súlyosak, vannak enyhébben súlyosak, és vannak olyanok, akik ugyan fejlesztésre szorulnak, de nem kapnak kódot. A Dunaújvárosi Óvodába jelen pillanatban harmincegy sajátos nevelési igényű kisgyermek jár, akik „egyemberesek”, de volt olyan, amikor hetven volt. Mindemellett van ötvenöt BTMN-es, vagyis beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermek, ők nem olyan súlyosak, de a náluk feltárt eltéréseket csak felzárkóztatással, speciális fejlesztéssel lehet korrigálni. Amikor sajátos nevelési igényű kódot kap, a bizottság megállapítja, hogy a gyermeket két főnek, vagy háromnak kell számítani a súlyossága alapján. Ha így nézzük, akkor nálunk az a harminc gyerek, csaknem száztízet tesz ki férőhely szempontjából.

– Mi áll a számok mögött?

– Rendszerint organikus eredetű a probléma. Vagy az anyaméhben történik egy trauma, vagy szülés közben, ami miatt sérülten jön a világra. Lehet ez oxigénhiány, egy agyvérzés, a szülők kromoszómái is „összeveszhetnek”, de az is lehet, hogy olyan gyógyszert kellett szednie az édesanyának, vagy ad abszurdum kábítószert, alkoholt fogyasztott, ami befolyásolja a gyerek képességeit. Sok esetben igen nagy hátránnyal indulnak ezek a gyerekek, és sok SNI-s gyermeket nem is tudunk normál osztályba küldeni. Hiába a legjobb szándék, bár nagyon sok hátrányt le tud dolgozni, de mindent nem. Hatéves korig kell megkapni a fejlesztéseket, mert ez az időszak, amikor a gyerek a képességeit meg tudja duplázni. A sajátos nevelési igényű kicsik között nagyon sok az autizmussal küszködő, nagyon sok az idegrendszeri problémás – ők a középsúlyosak –, és nem egy mozgássérült gyermek van nálunk. Őket ugyanúgy be kell integrálni.

– Az integráció jó, nem?

– A mai rendszer legnagyobb baja meglátásom szerint, hogy nyugati példára átvettük az integrációt. Aláírom, hogy a sérülteknek meg kell ismerni az egészségest, és az egészségesnek is meg kell ismernie a sérültet. A gyermek óvodás korban a legelfogadóbb. Az a kisgyerek, akinek a társa sérült, az felnőtt korában is másként néz rájuk. Hozzá kell szoktatni őket idejében. Amikor átvettük ezt az integrációs metódust, a törvényhozó nem adta meg hozzá sem a szakember-, sem az eszközanyagot. Valójában a korábban említett számadat sem fedi a valóságot, mert az első félévben figyeltük meg a gyerekeket, akit szükséges, elküldjük a szakszolgálathoz, amely ha úgy látja, hogy sérült, elküldi a szakértői bizottsághoz, ahol többen kaphatnak még ilyen besorolást.

Kétharmada sérülten érkezik, ehhez jönnek, akiket később ért trauma

Azt lehet mondani, hogy a gyerekek kétharmada sérülten érkezik, de ehhez még hozzájönnek azok, akiket később ért trauma, ami megváltoztatta a személyiségüket, ők később kapnak SNI-minősítést.

– Van megoldás?

– Az lenne a jó, ha minden kisgyerek mellé lenne gyógypedagógiai asszisztens, aki megkapta a megfelelő képzést. Kiemeltem az autizmust, illetve az autisztikus jegyeket mutató gyerekeket. Ezek a gyerekek nagyon nehezen illeszthetők be az óvoda mindennapjaiba. A fájdalomküszöbük, a tűrőképességük, a kitartásuk minimális. Képzeljék el, mi van, ha egy ilyen kisgyerek bekerül egy huszonnégy fős csoportba! Volt, hogy mérték műszerrel a reakciókat, és kiderült, halálfélelmük van ezeknek a gyerekeknek. Őket nem szabadna ennyi ember közé berakni, tíz, tizenkét fős csoportban kellene nevelni őket, akkor lenne hatékony. Nyilván széles a skála, van enyhe autizmus, és van, aki tombol, dobálja a széket, és van, aki nem tudja a külvilágot érzékelni, de az biztos, hogy melléjük speciális szakember kell. Nekünk kettő van ilyen a tizenkét óvodára. De szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nagyon hatékonyan tudják fejleszteni ezeket a kisgyerekeket. Van pszichopedagógusunk, van autizmus szakirányú végzettséggel rendelkező, van beszédfejlesztő gyógypedagógusunk, van saját logopédusunk, és a legtöbben mozgásterapeuták is. Mert akkor fejleszthető, ha visszairányítjuk a mászás, kúszás korszakához. Ha a nagymozgások kiestek, nem lesz sikeres a fejlesztés. Mi nagy hangsúlyt fektetünk erre. Most hat gyógypedagógiai asszisztensünk van, de jó lenne, ha lenne több, mert ők a gyógypedagógus tervei, előírásai alapján el tudják végezni a gyógypedagógiai munkát. De azt kell mondjam, nagyon ügyesek az óvodapedagógusaink is, akikre a szakemberek hiánya miatt ezek a feladatok hárulnak. Viszont rettenetesen elfáradnak és kiégnek. Mindemellett elképesztően sok az adminisztrációs feladat is. Nincs meg az a személyzet, aki ezekre a más gyerekekre jobban oda tudna figyelni. Lehetetlen egy gyerek minden mozzanatát lekövetni.

– Ők a legsúlyosabbak, de mi a helyzet a többiekkel?

– A BTMN-es gyerekeknél legtöbbször vagy az ingerszegény környezet, vagy a nem megfelelő nevelési módszerek, az otthoni légkör, vagy az elhanyagolt légkör játszik szerepet a szervi okok mellett. Ha nem kapják meg a beilleszkedési mintát, akkor mi hiába neveljük őket. Igyekszünk a szülőket meggyőzni, hogy ne támadásnak vegyék, amikor elmondjuk, ahogyan látjuk a gyermeket, és javaslatot teszünk, mert lehet, hogy otthon nem merül fel, de közösségben, két tucat gyerek között lehet, hogy teljesen másként viselkedik. Nem rossz szándékkal mondjuk az ötleteinket, mit lehetne tenni, de sokszor süket fülekre találunk, mert sok szülő személyes sértésnek veszi. Ezeknél a gyerekeknél a szakszolgálat állapítja meg a hiányterületeket, amiben fejleszteni kell. Sajnos ők már nem számíthatók két, vagy három főnek. Egy kisebb csoportban jól éreznék magukat, de így sokszor agyonnyomja őket a zsivaj, a közeg.

– Máshol is így van ez?

– Magyarország az európai államok között kirívó a sérült gyerekek terén, ezt le kell faragni. Nyilván valamiért ez kialakult. Nagyon sok tanulmányt elolvastam, mindenki más oldalról közelíti meg. Van, aki fiziológiai, van, aki biológiai, van, aki pszichológiai szempontból keresi az okokat. Eljutottunk odáig, hogy az a korosztály szült most gyermeket, amelynek tagjai nem kapták meg a kellő otthoni nevelést. A BTMN-es gyerekeknél ez jön ki. A másik, hogy régen általában a férfiak dohányoztak, most alig van olyan fiatal lány, aki ne dohányozna. Ez szerintem a későbbiekben gondot okoz. Az én generációm korában nagyon ritka volt a drog. Ki merem jelenteni, hogy Dunaújváros ötven év alatti lakosságának hetven százaléka valamit fogyaszt. Nem feltétlenül rendszeresen. Becsülöm azt az anyát, aki, amikor megtudja, hogy várandós, akkor abbahagyja. De addigra eltelt három-hat hét. Ha ez idő alatt szerhasználó volt, az már a gyerekre hatott. A másik komoly ok az életritmusunk, az életvitelünk. Semmire nincs idő, mindent egyszerre akarunk, iszonyatos stressznek vagyunk kitéve. Amit megeszünk, annak a jó része génmanipulált. Ez mind a magzatban ott lesz. Nekem nem tetszik az az irányzat sem, hogy a kismamáknak javasolják az új, hangzatos nevű vitaminokat, amik szerintem nincsenek kellőképpen letesztelve. Én a terhesség alatt Tardyferont és folsavat kaptam. Mindenki ezt kapta és egészséges gyerekeket szültünk. Nem tetszik az sem, hogy eltolódott a pubertás kor, nagyon hamar éretté válnak a fiatalok, így nagyon hamar kezdik a szexuális életet, és ezzel együtt tizenévesen elkezdenek fogamzásgátlót szedni. Ez mind negatívan hat a magzatra. Azután azt látjuk, hogy itt vannak a BTMN-es gyerekek. És akkor egy szót nem szóltunk azokról a gyerekekről, akikről az egyórás vizsgálat nem állapítja meg, hogy baj van, ott nem derül ki, hogy viselkedik konfliktushelyzetben, stressz­helyzetben, közösségben. Ők nem kapnak kódot, de tudjuk, hogy fejlesztésre szorulnak. Abból a statisztikából is kiderült, mennyire nincsenek megérve az iskolára a nagycsoportosok. És akkor jön egy szabály, hogy hatévesen mindenki menjen iskolába? Eddig, akit lehetett, megmentettünk, hogy még egy évet maradhasson. Elküldjük őket iskolába, és csodálkozunk, hogy nem állják meg a helyüket. Arról nem beszélve, hogy a tanítókra milyen új feladatok, milyen teher hárul...