Mit szólnának hozzá, ha gázmaszkot kellene viselni a textil helyett?

Nagyapám, dr. Jármai Károly 1915 januárjában vonult be huszártisztként a háborúba az Ausztriához tartozó Galíciába, az orosz frontra, itthon hagyva másfél éves kislányát (a későbbi édesanyámat) és családját. Bevonulásáig már végzett állatorvosként kutatómunkát végzett az Állatorvosi Főiskolán. Nem a fronton harcoló alakulatban szolgált, hanem a hadsereget kiszolgáló lóállomány egészségügyi állapotáért felelős lókórház, majd a később felállított tábori diagnosztikai laboratórium vezetőjeként tevékenykedett. Ez sem volt veszélytelen szolgálat, mert az oroszok időnként áttörték a frontvonalat, és akkor meg kellett védeni a háttér bázist. Néhány száz kilométerre az állomáshelyétől, sógora, a főiskolás önkéntesként bevonult Kallós József hősi halált halt az oroszok elleni harcban.

Jármai – túlélvén a háború viszontagságait és az akkorra már egész Európában tomboló spanyolnátha-járványt – 1918-ban tért vissza a főiskolára kinevezett egyetemi tanárként.

Az oktatómunka mellett több évtizedes kutatómunkát folytatott az egyes állatfajokban előforduló vírusos betegségek terén, anélkül, hogy akkor még ismerték volna a vírusok fogalmát és természetét. A háború végén kitört influenzajárványt – amely több halálos áldozatot követelt, mint maga a háború – azért nevezték náthának, mert az áldozatok légúti tünetekben hunytak el, és az orvostudomány akkor még nem ismerte a vírusok izolálási lehetőségét, tulajdonságait, és az ellenük való védekezést. Jármai Károly ezeknek az akkor még ismeretlen kórokozóknak a fertőzőképességét és egyéb tulajdonságait vizsgálta állatokon számos kísérletsorozatban, amelynek eredményeiről összefoglaló cikkekben számolt be, így nemzetközi hírnévre tett szert.

A háború lezárásaként sor került a trianoni békeszerződésre, aminek következtében Jármai Károly, és a „Kulcsi Hatok” többi felvidéki származású tudósa: Hutyra Ferenc, Kotlán Sándor és Szepeshelyi Andor elveszítették szülőhazájukat. Jármai Károly nem késlekedett sokat, 1920-ban vett egy öreg parasztházat nyaralónak az akkori Kulcspusztán, amely még ma is szolgálja a leszármazottak üdülését, pihenését.

Az I. világháború harci cselekményeire, egyes országok bevetették a mérgesgázt, amely a kezdet kezdetén készületlenül érte a harcoló alakulatokat, és rettenetes pusztítást végzett. A szemben álló felek a mérgesgáz ellen kifejlesztették a gázálarcot, amellyel ellátták a fronton harcoló katonákat. Ez életmentő felszerelés volt gáztámadás esetén, és aki nem csatolta fel idejében, az a biztos halállal nézett szembe.

Magam részéről – valószínűleg a nagyapámtól megmaradt felszerelés részeként – ifjú koromban kíváncsiságból felpróbáltam egy ilyen gáz­álarcot, amelynek súlya egy-két kilogramm között mozgott, homloktól állig szorosan beborította az arcot, és eléggé nehezen lehetett benne lélegezni a beépített szűrő miatt. A kényelmetlenség ellenére gáztámadás idején ez jelentette az életben maradást.

Napjainkban, a koronavírus-járvány elleni védekezésben sokan panaszkodnak arra, hogy könnyű anyagból készült textil szájmaszkot kell viselniük. Pedig amíg nincsen hatékony vakcina a betegség elleni védekezésben – mint ahogy már van hatékony vakcina például a kanyaró, influenza, HPV ellen –, addig az egyéb intézkedések mellett ennek a viselése is életeket menthet.

Ha nem is közvetlenül csak azt védi, aki viseli, de közvetve csökkenti az általunk esetleg nem tudatosan történő fertőzést más társainkra nézve. A felelőtlen és mások egészségével mit sem törődő embertársainktól szívesen megkérdezném: mit szólnának hozzá, ha gázmaszkot kellene viselniük?