Mindenki látta a meztelen képet

– Magyarországon is ugyanez a helyzet?

– Attól tartok, hogy a kelet-közép-európai régióban igen, és végtelenül nagy a látencia is. Vagy az áldozatok nem ismerik fel a helyzetet, hogy valaki szexuálisan visszaél velük, kihasználja őket, vagy amikor erre fény derül, akkor nem állnak a nyilvánosság elé, mert szégyellik. Ebben szerepet játszik, hogy a „ragadozó” elhiteti vele, minden csak azért történt, mert ő így viselkedett és így akarta, semmi olyat nem csinált, amit az áldozat nem szeretett volna.

– Mit lehet tenni?

– Nagyon fontos, hogy a kezdetektől, a gyerek életkorának megfelelően beszélni kell arról, hogy az interneten nem csak játék, móka és kacagás van. Fel kell hívni a figyelmet, hogy ismeretleneknek nem szabad elmondani hol lakom, melyik iskolába járok. Az ilyen kapcsolatok egy közösségi oldalon, vagy egy játék felületén kezdődnek, ahol hétköznapi dolgokról beszélnek, és ahogy kiépül a bizalmi kapcsolat, eljön az idő, hogy az elkövető szexuális jellegű kérdéseket tesz fel. A gyerekek úgy érzik, borzasztó kellemetlen lenne, ha ezekre a kérdésekre nem tudnának válaszolni, azt hinnék, hogy „kis pisisek”, ezért belemennek. Fontos leszögezni, ha valakit akarata ellenére arra kényszerítünk, hogy a szexről, a szexualitásról beszéljen, az ugyanúgy bántalmazás, ugyanúgy abúzus.

– Előfordult a praxisában hasonló eset?

– Sajnos engem sem került el. Az általános iskola vége felé, a középiskola elején a lányok már elkezdenek nőiesedni, fontos számukra, hogy visszajelzést kapjanak a nőiességükre. Az internetes ragadozók pontosan ezt használják ki. A sebezhetőségüket, befolyásolhatóságukat, vagy azt, hogy a környezetükből nem kapnak ilyen jellegű visszajelzést. A családi beszélgetésben is a helyén kell kezeljük ezeket, fontos felismertetni a gyerekkel, hogy nem a lájkok adják a valódi visszajelzést. Az egyik ilyen történet egy iskolában játszódott. Egy lány szerette volna egy fiú figyelmét felhívni magára a másik osztályból, és készített egy meztelen fényképet magáról. Senki nem kérte rá, valószínűleg az ő internetes élményei, olvasmányai vitték erre. El is küldte a fiúnak pénteken. Hétfőre közel hatszáz gyerek, aki abba az iskolába járt, szinte mind látta. Az iskola vezetése, a tanárok és a szülők azon a ponton tudtak beavatkozni, mielőtt még bármilyen nyilvános felületre kikerült volna a felvétel. De már az is nyilvánosság, hogy a fénykép mint egy mém, körbejárt az egész iskolában. Szerencsére az igazgató felismerte, hogy nem az áldozatot kell hibáztatni, neki és az egész közösségnek is arra van szüksége, hogy érzelmileg támogassák. De beszélni kellett arról is, hogy mi van akkor, ha egy ilyen felvétel elszabadul. Az iskola érettségét mutatja, hogy külön beszélgettek a fiúkkal és külön a lányokkal. Én a lányokkal kaptam kilencven percet egy igazi csajos beszélgetésre. Arról nem volt ismeretük, hogy önmagában a felvétel megnézése, a továbbküldése is gyermekpornográf-tartalommal való visszaélés. Az, hogy valaki a telefonján, számítógépén, okoseszközén tárolja, ugyanúgy felelősségre vonást hozhat maga után. A fiúkkal is hasonló érettséggel lehetett beszélni. Megvolt a humor is, hogy nagyon jó meztelen képet kapni, mert azt mutatja, mennyire menő vagyok, de a végére eljutottunk oda, hogy ők is felismerték, egyik lány sem érdemli meg, hogy nagy nyilvánosság előtt megalázzák, és tönkretegyék az életét. A történet szereplői közül a fiú már tizennégy éves volt, tehát a magyar jogszabályok alapján már büntethető volt.

– Ha már a jognál tartunk, mi a büntetési tétele ennek? Mivel fenyeget a törvény?

– Kettőtől nyolc évig terjedő börtönbüntetéssel. Nyilván az eset összes körülményét mérlegelni kell. Maximálisan igaz, hogy az emberek nincsenek tudatában, hogy ez bűncselekmény. Nem készíthetek a másik emberről az engedélye nélkül ilyen felvételt! Ha megnézem ezt a képet, akkor én is részese vagyok, vagy csak nyomok egy lájkot rá, netán továbbküldöm.

– Minden iskolában ilyen jól állnak a témához?

– Nem. Amikor tanároknak tartok foglalkozást, akkor előkerül, hogy egy mai tizenkét-tizenhárom éves kislány nem úgy néz ki, mint tíz évvel ezelőtt, sokkal érettebb a fizikai jegyekben is. Ma már meghatározni valakinek a valódi életkorát igen nehéz. Tanárnők jelezték azt, hogy több alkalommal is próbáltak párbeszédet kezdeményezni a szülőkkel, mert az Instagramon megjelentek olyan szelfik, amit „pucsítós, csücsörítős” képnek hívunk. A tanárnő úgy ítélte, hogy ezekből a képekből akár baj is lehet, félreértésre adhat okot. Megszólította a szülőt, aki mélységesen felháborodott, hogy miért szól bele a gyereknevelési szokásaiba, majd ő eldönti, hogy mi az, ami kikerülhet.

– Fontos lenne, hogy valamilyen szervezet előtérbe kerüljön?

– Mindenkinek egységesen és együttesen kell kezelnie ezt a problémát. Azt kiemelném, hogy nemcsak fiatal lányokat környékeznek meg ilyen ajánlatokkal, hanem felnőtt férfiak kisfiúkat is. Grooming-típusú elkövető – amikor egy felnőtt magát akár kamasznak adja ki azzal a célzattal, hogy szexuálisan megkörnyékezzen egy fiatalt – nemcsak férfi–nő viszonylatában van, hanem arról is kell tudni, hogy felnőtt női elkövetők is vannak. A tavaly rendezett összeurópai fórumon kifejezetten arra tértek ki, hogy az interaktív játékok alkalmával megszaporodott a felnőtt férfiak jelenléte, akik nem a játék­élményt, hanem a kisfiúk szexuális bántalmazását keresik. Egy szekció kizárólag erről szólt a fórumon. Én az alapoknál kezdeném. Le kell számolni azzal, hogy a szex tabutéma legyen. Azt érzékelem, hogy erről nem lehet beszélni a családban. A gyerekek azért fordulnak az internethez, vagy az ismeretlen internetes baráthoz, mert a szülő vagy nem válaszol ezekre a kérdésekre, vagy elkendőzi, mert önmaga is zavarban van. Holott a gyerekeknek őszinte és hiteles válaszokra lenne szükségük. Akkor mondjuk nem pornót néznének, és nem gondolnák, hogy amit a pornóban látnak, az a hús-vér valóság. Megjegyezném, hogy a gyermek és ifjúsági irodalomban, meg a szakkönyvek terén óriási ugrás történt ebben a témában. Nagyon közérthető, nagyon jópofa oldalak, lehetőségek jelentek meg, ahol a szülő azt is megteheti, hogy zavarban van, csak odaadja a könyvet azzal, hogyha kérdése van a gyereknek, akkor válaszol. Kiemelkedő például a Hintalovon Alapítvány oldala, a yelon.hu. Van külön gyermek, és külön szülői felület is, hogy ezeket a kínos beszélgetéseket egy kicsit megkönnyítse. Ez egy olyan téma, hogy ha kérdezek róla, nagy a lebukás veszélye, hogy kiderül a személyem, vagy azt hiszik, hogy „pisis” vagyok, mert nem ismerem ezt a témát. Ez hihetetlen visszatartó erő. Azonos néven van egy applikáció is, ahol a gyerekek meghatározott időszakban anonim chat formájában is tudnak beszélgetni hiteles szakemberekkel, feltehetnek bármilyen kérdést, ami érdekli őket a szexualitás témájában. Szintén anonimitást biztosít még a több mint negyed évszázados Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány, ezt a 116-111-es lelkisegély-vonalon lehet éjjel-nappal hívni, lehet velük csetelni, lehet a zárt láncú ímél felületüket használni, és ott is bármit lehet kérdezni. A Kék Vonalnál például gyakori, hogy fiatal lányok telefonálnak, amikor először készülnek lefeküdni a barátjukkal, hogy mit lehet megengedni. Mert mondjuk csonka családban él, ahol nincs édesanyja, akit megkérdezhet. Ez a két civil szervezet aktívan jelen van azokon a közösségi felületeken, ahol a fiatalok is. Nagyon fontos, hogy óriási nyitottság van az egyházi iskolákban. Látom, mert sok egyházi iskolában is megfordulok. Hihetetlen jó, hogy lehet beszélni a szextingről, a groomingról.

– Ha valakivel mégis megtörténik a baj, hová forduljon?

– Erre ajánlanék egy harmadik szervezetet, az Eszter Alapítványt. Kifejezetten szexuális bántalmazást szenvedett gyermekeknek az aktív jogi és pszichológiai segítségnyújtását látja el. A megelőzés része egyébként, hogy az embernek fel kell készülnie arra, hogy ha rászabadulok egy közösségi oldalra, akkor nézzem meg az adatvédelmi beállításokat, hogy ki férhet hozzá ezekhez a felvételekhez, állítsam be a láthatóságot a képeken. Ha nyilvánosra hagyom a profilomat, az azt jelenti, hogy az egész világ látja a felvételeket. Bárki szabadon hozzáférhet, és visszaélhet vele. Miért ne lenne beilleszthető az oktatási rendszerbe, akár informatikaórán, akár digitális kultúra órán, hogy beszéljünk arról, hogy kell felelősen feltölteni magunkról fényképeket, videofelvételeket? Hogy bármikor ott van a nemet mondás lehetősége. Ha valaki furcsa kérdéseket tesz fel, ami számunkra kellemetlen, kínos, akkor ki lehet szállni a beszélgetésből. Attól, hogy a gyerekek remekül kezelik technikailag az online teret, nem biztos, hogy az ilyen helyzetekre jól reagálnak. Sőt, hogy egyáltalán tudnak reagálni. Előfordulhat, hogy egyszerűen bepánikolnak. Azzal, hogy bezárom a böngészőablakot, attól a helyzet még nem szűnt meg. Az ilyen ragadozók megjelenhetnek más profilokkal, és újrakezdődhet minden. Persze óriási bátorság kell, hogy ha mégiscsak kiadtam magamról valamit, bekapcsoltam a webkamerát, küldtem egy meztelen fényképet, akkor oda kell állnom a szülők elé, és el kell mondanom. A szülőknek pedig óriási felelősségük van ilyenkor. Biztos vagyok benne, hogy óriási indulatok dúlnak, és dühösek, de ilyenkor a gyereknek arra van szüksége, hogy megvédjék, és egy támogató közeget alakítsanak ki. Kapnak a közösségi médiában olyan kéréseket, hogy „ugye, küldesz egy képet”, és biztosan nem arra gondol, hogy a kutyájáról küldjön. Pontosan értik is, milyen fotóról van szó. Aki ilyen kérdéseket tesz fel, az valószínűleg sok másikkal is próbálkozik. Ha ő van olyan bátor, tudatos, hogy képes jelenteni, letiltani, szólni egy felnőttnek erről, akkor sokat tehet azért, hogy másokkal ez ne történjen meg. Ez nem a tréfa kategória, ha valakiről elszabadul egy ilyen felvétel, akkor komoly rendőrségi lépéseket kell tenni, szükség van pszichológus bevonására, mert ez egy óriási megterhelés, és nemcsak annak, aki a képen, vagy a beszélgetésben szerepel, hanem az egész közösségnek. A Kék Vonalnak most van egy futó projektje, a Deschame ami arról szól, hogy gyakran ezek a szexting típusú meztelen képváltások kortársak között zajlanak, és indítottak egy projektet, ami feltárja a kortársak közti szexuális bántalmazás formáit, felismerését. Az elkövető, mielőtt kiválasztja azt a személyt, vagy akár többet is, akivel meg fogja csinálni, gondos hatástanulmányt végez, hogy kit mivel, hogyan lehet megszólítani. Szerintem legalább annyira képzett, mint egy ifjúsági vagy szociális munkás. És azt az érzelmi támogatást, amit egyébként a segítő szakma felhasznál, azt ő is használja, csak ő visszaélésre. A megfelelő áldozat reményében akár hónapokat is képes arra áldozni, hogy feltérképezze és kiépítsen egy bizalmi kapcsolatot. Ez is a probléma forrása, hogy lehet, hogy egy hónapig úgy beszél egy gyermek egy szexuális ragadozóval, hogy tényleg csak a sportról van szó. Aztán, amikor már nyeregben van, akkor vált majd témát. Azt gondolom, hogy a társadalomnak is szüksége van arra, hogy edukálják és érzékenyítsék ebben a témában. Mert még mindig él az áldozathibáztatás: „Tuti, hogy ő akarta!” Ez nem egyik pillanatról a másikra fog kikerülni a fejekből.