Kilencven egész esztendő múltán

Margit néni, akin a kor éppen csak a járóbot szükségességében mutatkozik, ahhoz a (sajnos, egyre fogyó...) nemzedékhez tartozik, amelytől apáink, anyáink tanulták a munkát. Azt, hogy a munka az első! S az utolsó is... Ez a nemzedék az, amelynek tagjai még nyolcvanévesen is csákányoznak, szőlőt kapálnak, befőznek, akik még tudják, mi az a nagymosás mosófazékban, tekenőben, s egyetlen pillantással képesek felmérni, melyik vőből, menyből lesz jó, munkás ember, s melyik reménytelen eset... Hát persze, hogy tudják: hiszen láttak már eleget életükben!

Margit néni a Heves megyei Dormándon született és nőtt fel. Ott, ahol szülei földműveléssel foglalkoztak (ha kell még magyarázat a fogós munkára, akkor itt van), és ahol öt gyereküket nevelték. Ahogyan akkoriban szokás volt, Margit nem sokat lógott a szülei nyakán, hanem már fiatalon férjhez ment, s követte vas­utas férjét az épülő iparvárosba az 1950-es évek elején.

Ahol aztán maga is a vasútnál helyezkedett el, akkori szakzsargonban szólva: „lámpagyújtogatóként”, azaz jelzőlámpa-kezelőként. Az sem nevezhető éppenséggel könnyű munkának, nagy felelősséggel járt, külön koncentrációt igényel. Emellett művelték a kertjüket is, később egész erejüket igénybe vette a pár száz négyszögöl ápolása. De ott aztán helyén is volt minden, akárha odahaza, Dormándon lett volna: értő ember abban kivetnivalót aligha találhatott...

S emellett felneveltek két gyereket. Margit néni ma négy unokának örülhet, s még jobban a négy dédunokának! Jól is van ez így. Csak közben kicsit elment az idő...