Terike néni egész életével példát mutatott

Ehhez a történethez tartozik az a vallomás is, hogy utoljára a Magyar Honvédségben adtam vért, aztán nem. Idén viszont – éppen a különleges vércsoportomnak köszönhetően – újra rávettem magam, mert olvastam egy ismerősömről, hogy szüksége van rá egy nagy műtétnél. Tehát célzottan, neki címezve vették le tőlem a vért a Szent Pantaleon Kórházban lévő állomáson, majd kaptam az SMS-t a Vöröskereszttől, hogy célba ért a zacskó. (Más kérdés, hogy akinek küldtem, meg is köszönte!)

A minap viszont azt hallottam, hogy két hölgy szintén szeretne célzottan vért adni, mert munkatársuk rokona szorul rá, ám a sürgősség miatt a Dunaferrbe kellett bemenniük. Ahová belépőt kaptak. Na, és miután végeztek, jön Terike néni ismét, mert a sikeren is felbuzdulva, megköszöntötték őt, mondván: „Még szép, hogy továbbra is adunk vért!”. Így aztán Brunecz Ágnes és Nagyné Sümegi Viktória örömmel lepték meg egy Mikulás-virággal, a közelgő ünnepre való tekintettel is.

Hogy ki Terike néni valójában? És mit jelent az ő 90 éve? Azt, hogy szülésznőként végezve, majd Sztálinvárosba kerülve 1953 szeptemberétől a véradóállomáson, később a központi kórházban (a kupolás épületben) dolgozott nyugdíjáig. Sorolom: mosolyt, kedvességet, emberi hangot, valami elementáris emberszeretetű kisugárzást adva. És tettvágyat, mert még mindig tesz-vesz, tervez:

– Igaz, hogy egy éve még ebédért is eljártam, de most már csak a fiam visz kocsival, még a városba is. Tudja, soha nem gondoltam én abba bele, hogy hány emberen segítettünk már a véradással. Magunknak lévő emberek voltunk a férjemmel mindig, a nyilvánosságot is kerültük…

– Azért mégis van két gyermeke, akikből az egyik fogtechnikus lett!

– Mindkettő nagyon rendes gyerek, és már négy unokám is van, akiket imádok! Egyiknél két lánygyermek, másiknál egy fiú, egy lány, és már ükunokám is van! Tudja, 1983-ban mentem nyugdíjba, s én végig a véradóban dolgoztam. Igen, harminc évet! Legelőször csak egy osztály, egy állomás volt az egész véradás a városban. Először a sebészet helyén voltunk, mert ott voltak a műtők. Aztán a műtő helyére mentünk, mert az átment a megépült kórházba. Elsőként én kezdtem és egy nyolcórás takarítónő az egészet. Először csak helyben adtak vért, a helyszínekre való kiszállás 1957-ben kezdődött. Akkor Budapestről jött egy másik nő, mert a férjét a vasműbe helyezték mérnöknek. Ő kezdte el a kiszállást, én meg a szülésem után folytattam: vasmű, varroda, sütöde, fonoda, fehérneműgyár… A környező települések közül nem jártunk sok helyre, Ercsibe, Rácalmásra.

– Mire kellett legjobban, a kezdetekben a vér?

– Balesetekhez, műtétekhez. Amikor jött a forradalom, akkor a pincében voltunk, s mert belőttek valahová, egy beteget a pincében operáltak, a rendelő alatt. 35 éve vagyok nyugdíjban, aki utánam jött, most ment nyugdíjba. Nézze, ahhoz képest, ahogyan kezdtük, s amilyen nehéz volt akkor a szervezés, ma már teljesen másként megy szinte minden. Grábics Gyuláné volt az első vöröskeresztes, a testvére óvodában dolgozott. Ez úgy zajlott a kezdetekben, hogy minden véradónak megvolt a címe, nekünk meg volt sofőrünk az állomáson, s amikor sürgősen kellett a vér, akkor éjjel a sofőr behozta, s levettük tőle. Keserű doktor sokáig volt főnököm, majd Szombathelyre került a szülészetre. Én például sose kaptam vért – mondja nevetve, s megjegyzi: – Kiváló dolgozó viszont lettem!

– Ön és egy takarítónő kezdték?!

– Később jött Istvándi Kati, majd utána egy laborosunk is lett, Józsi, akinek a felesége orvos volt, én meg nővér. Majd heten lettünk, s végül tizenöten. Őszintén mondom, most mi van, s hogy zajlik, nem tudom.

Aztán arról beszélünk, hogy a kezdetekkor a véradó szereléket össze kellett rakni nagyon pontosan, majd szétszedni, hiszen amivel levették, s amivel adták a vért, két külön szituáció. Aztán mosolyogva előkerül egy zacskó is, belőle pedig egy kart elkötő gumi elszorítótömlő, amit mutat, hogy lám-lám, ezt azért emlékbe eltette.

Amíg Brunecz Ágival és Nagyné Sümegi Viktóriával kilépünk a köszöntést követően a kapun, elhangzik egy mondat, mindegy is melyikük mondta, amit jó lenne, ha egyre többször kimondanánk, s nem csak a közvetlen szeretteinknek: „Azért, tudjátok, le a kalappal ám előtte, s igaz, hogy most adtunk vért, de hatalmas dolog, hogy megismertük, mert igazi példa!”.

Terike néni már nem ad vért

Félreértésből fakadóan a cikk címe nem fedi a valóságot, ugyanis Terike néni ma már, 90 esztendősen nem ad vért. Régen viszont rendszeresen nyújtotta segítségre a karját, és utoljára a Magyar Honvédségben adott vért, célzottan az egyik ismerősének.