Pentele valójában a világ közepe

Az osztálytalálkozókban, kü­lönösen a több évtized kihagyása után szervezett találkozókban a kezdő perceket szeretem a legjobban. Azokat a pillanatokat, amikor belép egy ember a terembe, és az összes többinek zakatolni kezd az agyában a gondolat: hát ő vajon ki lehet? S jön a „nem hiszem el!”, a „tényleg!”, a „nem változtál semmit”, pedig…

Sokáig még engem is gya­nakodva méregetett az egybe­gyűlt négytucatnyi idős em­ber: ki változhatott meg ennyire? Amíg kiderült, hogy én nem abba az iskolába jártam. Viszont az is nyilvánvalóvá vált hamar, hogy az ő tanáraik közül akadt, aki még engem is tanított, mint például az örökifjú testnevelőtanár, a kiváló Szloboda Lajos! De ez sem csoda, ismerve a tanár úr rendkívüli fizikumát, no meg azt, hogy a mostani osztálytalálkozó résztvevői alig öt esztendővel idősebbek csak nálam…

Azért mégiscsak csodával ér fel, hogy az ötvenöt éves osztálytalálkozókon a tanárok közül hárman is ott voltak! Például lapunk régi olvasója, Köhler Sándorné, aki biológiát és földrajzot tanított a Szórádban. Vagy a matematika és a kémia rejtelmeit ismertető Bizey Andrásné!

Akkoriban olyan nevek fémjelezték a Szórád iskolát, mint az igazgató Rojkó József, vagy helyettese, Nagyszöllősi Ágoston, s a tanári kar olyan erősségei, mint Wojakiewicz Lászlóné és Jakó Pál…

1963-ban Dunapentelén három osztály végezte el a nyolcadik évfolyamot: egy tiszta fiú, egy tiszta lány, és egy vegyes osztály. Most ne találgassuk, melyik közösségnek volt a legjobb, elég az hozzá, hogy a várakozásokkal ellentétben egyik osztály sem állt csak és kizárólag penteleiekből.

Simon József például a Békés megyei Komádiból került ide családjával, tízévesen – és bizony sokat kellett küzdenie, amíg idegen tájszólásával együtt elfogadták. Sokszor kellett lejátszania a ki az erősebb? című meccset. Ennek azonban a szombati évfolyam-találkozón természetesen már semmi jele nem volt: pótolhatatlan jóbarátként üdvözölték Simon urat, aki csőszerelőként dolgozta végig az életét, mind a négy fiának hivatást adott, és világot is látott. Huszonöt éven át dolgozott például Németországban, megbecsülést szerezve a magyar munkásoknak.

S ha azt hiszik, hogy Pentele végzetesen el volt vagy van dugva a világ térképén, hát akkor cáfolatul álljon itt még egy életpálya vázlata. Ambrus Rózsa is 1963-ban végzett a Szórádban, hogy aztán évtized múltán maga mögött hagyjon mindent: disszidált Svájcba. Állampolgárságot is kapott ott, fodrászként dolgozott Zürichben, felnevelte gyermekét, aki orvos lett, immár jobban beszél németül, mint magyarul, és két unokával örvendeztette meg édesanyját. Aki nyugdíjba vonulva hazaköltözött végül. Ő is azon pentelei iskolások közé tartozik, aki nem itt született, a Tolna megyei Pincehelyen látta meg a napvilágot.

Bódis József sem maradt röghöz kötött. Ha akarta volna, sem teheti: katonának állt, Székesfehérváron élt, Pusztavámon szolgált, törzszászlósként ment nyugdíjba. Amely rendfokozatról tudni illik, hogy viselői minden hadsereg legfőbb működtetői közé tartoznak. Természetesen ő sem maradhatott távol a találkozótól.

Jó évfolyam volt az 1963-ban végzetteké! Hiszen olyan közismert, köztiszteletben álló nevek viselői tartoznak közéjük, mint az ősi pentelei család sarja, a találkozó egyik szervezője, Farkas Izabella. Vagy Bakos Magdolna, aki a Temető utcában lakott gyerekkorában, aminek egyaránt volt előnye is, hátránya is. Hiszen az iskola a közvetlen szomszédságukban állott, tehát akkor is látni kényszerült az épületet, amikor nem volt kedve hozzá. Viszont ha egy szünetben az átlagosnál jobban megéhezett, hát egyszerűen hazasétált a mamához… Belőle (kapaszkodjanak meg!) hengerköszörűs lett a hideghengerműben!

De ehhez az évfolyamhoz tartozott Tóth László is, aki a vasműből, a kohó gyárvezetőjeként ment nyugdíjba – és mindmáig hihetetlenül jó fizikai és szellemi kondícióban van! Még olyasfajta jótékonykodásra is futja idejéből, erejéből, mint hogy állatmenhelyeknek kutyaházakat készítsen, otthon, a maga vette anyagokból, a saját két kezével…

Az ilyen osztálytalálkozók általában sokáig tartanak. Nehéz kifogyni a kérdésekből: ki is ült melletted? És azt a fiút hogy hívják?

Helyesbítek: az ilyen, sikeres és utánozhatatlan hangulatú osztálytalálkozók gondolatban élethosszig tartanak…