„Csak elfutni a háztömb végéig” – tíz ironman-történet

Közel három éve követem Pötör Zoltán sporttevékenységét. Számomra első lépcsőként csak a puszta teljesítményőrület jött le, ám amint apadtak a hónapok, és egyre többször találkoztunk, végül elkezdett kiteljesedni egy viszonylagos összkép a megtett kilométerekről, az emberről, a mögötte lévő és egyre inkább (be)teljesedő családi és baráti hálóról, amely ennek a valóban világraszóló eredménynek az alapszövete. Részleges portré Pötör Zoltánról, ahogyan én megismertem.

A kezdetek

– Soha nem voltam igazán jó sportoló, a maradék között futottam például a legendás Lipták Bélánál, majd a Bánkiban, némi unszolás után a P. Szabónál jártunk túrázni, megtettünk napi 50 kilométert, belefért, emlékszem, jókat nevettünk minden ilyen bevetésen. Aztán a sport nem lett az életem része. Jöttek a kötelezők: tanulás, meló, aztán a család. Telt az idő. Emlékszem, egyszer részt vettem egy ilyen női sportnapon a helyi sportcsarnokban. Jó, ha kétszer át tudtam futni a pályát, olyan rosszul voltam, hogy két hétig izomlázat éreztem. Ma már tudom, nem az volt, egyszerűen csak el voltam tunyulva. Több mint kilencven kiló voltam, gondoltam, ez így nem lesz oké…Először csak egy célom volt: elfutni a következő háztömbig. Sikerült, de borzalmas volt. Aztán jött az első öt kilométer, majd valaki a haveri társaságban felvetette, induljunk el az 1992-es IBUSZ-maratonon. Mondtam, rendben, de hát nekem hat kilométer a maximumom. Akkor neveztünk féltávra. A mai több tízezer embert megmozgató versenyekhez képest vicces volt, alig pár százan voltunk, szakadt az eső, és én marhára rosszul éreztem magam, hogy féltávnál le kellett állnom. Irigyeltem a maratonistákat.

Valószínűleg itt dőlt el minden…

Miközben Zoli mesél, mutatja első porcelánérmét, majd rátérünk az első Ironman-kihívásra: – Tehát futogattuk a maratonokat és a félmaratonokat, teszem hozzá, borzalmas időeredményekkel. Semmit nem tudtunk a felkészülésről, a frissítésről meg az optimális felszerelésről – mondjuk nem is lett volna rá pénzünk. Az apósom kitalálta, elmegy Nagyatádra a nagy magyar Ironman-seregszemlére. Én meg agyaltam, hogy akkor most a nejem apja jobb, mint én. Beneveztem, végigcsináltuk, éppen húsz éve volt. A mai napig örök élmény, hogy ott állunk, ülünk, támaszkodunk a célban, nyakunkban a koszorúval, beesett szemekkel. Azaz este borzalmas, de másnap reggel úgy keltünk fel: mikor lesz a következő?

A sztorizás e pontján Pötör Zoltán mesélt a 2000-ben teljesített legendás német triatlonversenyről, valamint számos, mára már a hőskort idéző kihívásról, ám most inkább áttereljük a mondandókat a családra.

– Igen nagy szerencsém van! Tényleg. Kérded, hogy 2000 után miért maradt abba a triatlon… A válasz egyszerű, eljöttem a Vasműből, és számomra egy új élet kezdődött. Kiváló munkatársakkal dolgozhattam, például az akkor épülő Nemzeti Színház színpadtechnikáján, de még számos más kulturális és közösségi intézményben. A család, akkor már három gyerkőccel és napi 16 óra meló mellett nem volt idő és energia futogatni, bringázni. Ezekben az években is belefért egy-két maraton, de borzalmas kínokkal. De itt most nem ez a lényeg! A feleségem elhatározta, hogy fogorvos lesz…Összeültünk, kiszámoltuk: kiderült, lehetetlen. Mondtuk, akkor vágjunk bele! Isteni szerencse, de minden a kezünkre játszott, no meg a családi háttér, amely mindvégig mögöttünk állt. Köszönet érte. Na, ez az öt év volt az igazi családi össz-Ironman…Az igazi sportolást a fentebb már említett gyermekek kirepülése után kezdtem újra a 2010-es évek elején. Inspirációt, kikapcsolódást, feltöltődést adott, aztán visszatértem a legendás Nagyatádra, jöttek a különböző kihívások, és mindegyik jó volt. 2016-ban elindultam a vakvilágba, azaz a Pánczél Andrea által szervezett 10 nap, 10 Ironman versenyre. Gondoltam, elmegyek, aztán végigmentem, a fantasztikus csapatom miatt és egy máig ható élmény hatására: futom a köreimet, amikor egy bringást látok vérben úszva az út mellett. Azonnal besprinteltem a célba, és hívtam a feleségemet, Boda Viktóriát. Két órán át tartotta István nyaki ütőerét, amíg odaért a mentőhelikopter. Ekkor a versenyzőtársakkal azt mondtuk, talán azzal is segítünk Istvánnak a felépülésben, ha végigcsináljuk a feladványt. Sikerült: István a célban fogadott minket.

A beszélgetés során ekkor Pötör Zoltán kimegy, hosszú kört tesz a szobában, keresve zsebkendőjét, pedig nála nagyobb igazi „vasembert” nem is találhatunk a megyében. Egy zsurnalisztapoén a svájci Swiss­ultráról. Harmincnyolc kilométernyi úszás után Pötör Zoltán azzal üdvözli a százhalombattai Szabó Zoltán sporttársat, „Te, Zoli, tudtad, hogy te vagy(ok) a rekorder 38 kilin úszásban Fejér megyében? Ketten indultunk, én megint csak a második lettem…

A hosszas sztorizás végén csak eljutunk a Swissultráig, és minket a mélypont érdekelt: – Volt, hogy Krausz Magdi lekváros zabpehellyel etetett a medenceparton, volt, hogy Kovács Ákos Flórián, azaz Flóri szinte testőrként kapott ki a vízből, ha úgy látták, gond van. Számomra az igazi kihívást a bringa jelentette, mert amit megtettem napközben, azt lekörözték a társak éjszaka. Bele­gondoltam: ebből még három nap lehetetlen. Aztán visszamentem, és a barátokból, a családból merítettem erőt. Ez most állati közhelyesen hangozhat, de valóban így történt, tempóról tempóra az emlékeimet idéztem fel, amelyet nekik köszönhetek. Kilométerek, futások, bringázások, hajnali úszások, sörök – ennyi, és persze a medencében 17-esével számolok vissza 47 ezertől. Az elején még jó móka…

Arra a kérdésre, hogy akkor a Swissultra DECA Continuous 4. helyével (38 kilométer úszás, 1800 km bringázás, 422 kilométer futás) Pötör Zoltán példakép lett-e számos sporttársnak, így felelt: – Ikon és példakép nem vagyok, én sokkal többet kaptam ettől az egésztől, mint amit bele­raktam. Rengetegen segítettek ezen az úton, és ha valaki megkeres, akkor megosztom a tapasztalataimat. Én örömmel, boldogan edzem és versenyzem, természetesen itt is vannak mélypontok, kételkedések, de rendre mindig pozitív kicsengés a vége. Számos barátom megkeresett azzal, hogy te, Zoli, én csak öt kilométert futok mindennap, ebből mi lesz? Én erre csak azt tudom válaszolni, hogy szerintem tök jó, mert magadért csinálod, és az érzésért, ami egy jó verseny után ellep téged. Nem a táv a lényeg, hanem a saját befektetett meló…

Az ország jelenlegi egyik legjobb ultratriatlonistájától arra is kíváncsiak voltunk: mi a következő kihívás: terepmaraton a Mont Blanc lábainál (UTMB), egyéniben alig 170 kilométer, vagy inkább az aszfaltfutók Mekkájának számító Spartathlon, amelyet már a dunaújvárosi orvos, dr. Szabó Zoltán is tel­jesített?

– Minden tiszteletem az ultrásoké, de (még) nincs ott a helyem. Leborulok a teljesítményük előtt, de az UltraBalatonon (UB) is többször láttam, milyen áldozattal jár ez. Most ez nem motivál, számomra a triatlon szerez örömet, és azért azt elmondanám: tényleg nem bírom a zabpelyhet, bár a Magdié tényleg életmentő volt…