Sztálin szinte mindent elért a konferencián, amit szeretett volna

1945. július 17-én találkozott Potsdamban (Berlintől huszonhat kilométer) az Egyesült Államok elnöke, Nagy-Britannia miniszterelnöke és az orosz kommunista párt főtitkára, a tárgyalások augusztus másodikáig tartottak. A három szövetséges vezető 1943 novemberében Teheránban találkozott először, ahol megállapodtak az együttműködés feltételeiről, majd másfél évvel később, 1945 februárjában a jaltai konferencián már arról döntöttek, hogy a háborút a totális német vereségig folytatják. A náci birodalom 1945. május 8-i kapitulációjával Európában véget ért a világháború, így időszerűvé vált egy harmadik tanácskozás összehívása is, hogy a szövetségesek döntsenek a romokban heverő kontinens sorsáról és a még mindig háborúzó Japán elleni fellépés részleteiről. A korábbi megállapodások értelmében a találkozót – szimbolikus okokból – Berlin közelében, a porosz királyok és német császárok kastélyában, a híres Cecilienhofban tartották meg.

Hogy neveket eddig nem említettünk, annak jó oka van. A tárgyalásokat ugyanis más személyek kezdték Teheránban és fejezték be Potsdamban. Az Egyesült Államokat eleinte Roosevelt elnök képviselte, de ő 1945 áprilisában elhunyt, helyette az egykori alelnöke, Truman képviselte az Egyesült Államokat, Nagy-Britannia részéről pedig – az éppen zajló választások miatt – Churchill és kihívója, Clement Attlee is megjelent Potsdamban. Mi­után július végén Attlee győzött, Churchill hazatért Londonba, így Sztálin maradt az egyedüli vezető, aki végig a tárgyalóasztaloknál ült. Ennek később súlyos következményei lettek Európára nézve, ugyanis a két „újonc” kevéssé ismerte a szovjet vezetőt – Truman például igen optimistán nyilatkozott róla –, és sajnálatos módon illúzióik csak a megállapodások után törtek össze.

Az értekezletre rányomta bélyegét, hogy a szovjet fél – miután már nem függött az amerikai hadi szállításoktól – véglegesíteni kívánta megszerzett kelet-európai befolyását. Churchill felismerte ezt, de hiába érvelt Trumannak, az amerikai elnök nem akart belebonyolódni az európai egyensúlypolitikába, s nem kívánta kockára tenni Moszkva Japán elleni hadba lépését.

Az „öt D” szellemében – ami a nácimentesítés, fegyvermentesítés, iparleépítés, demokrácia és decentralizáció kifejezések angol megfelelőjéből eredt – a konferencián részt vevő három győztes ország, Franciaországgal kiegészülve, elsősorban a német és osztrák állam megszállási zónákra való felosztásáról döntött, ugyanis a konferencia fő témája Németország háború utáni sorsa volt, de körvonalazódtak a Harmadik Birodalom volt szövetségeseinek jövőjével kapcsolatos elképzelések is. Életre hívták az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió, Franciaország és Kína Külügyminisztereinek Tanácsát, hogy az készítse elő az Ausztriával, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Romániával kötendő békeszerződéseket, valamint a „békerendezést” Németország számára. Az elképzelések szerint a békeszerződések megkötése „ezen államok elismert demokratikus kormányaival” lehetővé tette ENSZ-tagsági kérelmük támogatását is. A potsdami konferencia megállapította Németország, külön Berlin és Ausztria megszállásának övezeteit, Franciaországnak is juttatva egy-egy német, osztrák és berlini zónát, elvben kimondva Németország egységes államiságának fenntartását.

Sztálin tárgyalópartnereinek naivitása elsősorban abban merült ki, hogy elhitték a diktátor ígéreteit, miszerint a szocialista állam megadja majd az önrendelkezés jogát az általa felszabadított országoknak. Ez később éppen fordítva történt, ugyanis a vasfüggöny leereszkedése előtti hónapokban Sztálin arra tett kísérletet, hogy még nyugatabbra tolja ki befolyási övezetét. A „három nagy” érvénytelennek nyilvánította az anschlusst (Ausztria 1938-as Németországhoz csatolását), a két államot megszállási övezetekre osztották fel. Megerősítették, hogy a megszállás elsődleges célja a militarizmus és a nácizmus kiirtása, a teljes leszerelés, a haditermelésre felhasználható német ipar felszámolása, illetve ellenőrzése, a német haderő felszámolása az SS, az SA és a Gestapo intézményeivel egyetemben, valamint a háborús bűnösök felelősségre vonása (nürnbergi perek). Rögzítették, hogy saját megszállási övezetében az amerikai, az angol, a francia és a szovjet főparancsnokság gyakorolja a legfőbb kormányzati hatalmat. A Németország egészét érintő kérdésekben együtt döntenek, e célból hozták létre a Szövetséges Ellenőrző Tanácsot Berlin székhellyel. A német fővárost illetően négyhatalmi kormányzásban állapodtak meg, megerősítve, hogy egész területe a szovjet megszállási övezethez tartozik. Az amerikai elnök és a brit kormányfő hozzájárult ahhoz, hogy a kelet-poroszországi Königsberg (ma Kalinyingrád) és térsége a Szovjetunióhoz kerüljön, s hogy Moszkva megtartsa a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán általa annektált balti államokat és kelet-lengyelországi területeket. A keleten elvesztett vidékek kárpótlásaként Lengyelország nyugati határa az Odera–Neisse folyók vonala lett, vagyis Lengyelországot eltolták nyugatra. Csehszlovákia néhány héttel korábban egyezett bele abba, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz kerüljön.

A háromhatalmi záróközlemény 13. pontja előírta, hogy a Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon élő németeket át kell telepíteni Németországba, egyenletesen osztva el őket a megszállási övezetek között, az áttelepítést rendben kell lebonyolítani, az emberiességi szempontok tekintetbevételével (ebből nem lett semmi). A tanácskozáson a szovjet küldöttség megerősítette, hogy Moszkva a „megállapított időben” bekapcsolódik a távol-keleti hadszíntéren a Japán elleni hadműveletekbe.

A háborús jóvátételek kérdése váltotta ki a legnagyobb vitát. Mivel az Egyesült Államok területét nem szállták meg, és nem pusztították német csapatok, így nem támaszthattak Németországgal szemben különösebb jóvátételi igényt. Az amerikai küldöttség úgy tartotta, hogy mindegyik megszálló hatalom a maga övezetében hajtsa be a jóvátételt. De amíg a nyugati övezetekben voltak a német ipari körzetek és gazdasági központok, addig a keletnémet gazdasági körzetek a kíméletlen bombázások következtében romokban hevertek. Végül úgy döntöttek, hogy a nyugati jóvátételi igényeket a nyugati övezetekből és a külföldi német tőkebefektetésekből, a szovjet igényeket a szovjet megszállási övezetből és részben a nyugati övezetek ipari berendezéseiből elégítik ki.

A potsdami konferencia a 20. század egyik legnagyobb diplomáciai csatája, stratégiai méretű és jelentőségű ütközet volt nagy formátumú államférfiak között, akik tudatában voltak az erőviszonyoknak, de igyekeztek is azokat a saját államuk és ideológiájuk javára tovább javítani. Potsdam törvénybe foglalta a háború után kialakult helyzetet: 1945 nyarától Európa gyakorlatilag kettészakadt, keleti fele évtizedekre szovjet függőség alá került – egészen a Szovjetunió széteséséig (1990–91). A nagyhatalmak ezt követően 1955-ig nem tartottak újabb csúcstalálkozót. Ennek oka elsősorban a hidegháború volt.

(Forrás: rubicon.hu, mult-kor.hu, masodikvh.hu, zskfcoop.uw.hu)

A JALTAI KONFERENCIA

A Churchill, Roosevelt és Sztálin részvételével 1945. február 2. és 12. között megtartott második nagy konferencián szóba kerültek a háború végső szakaszának kérdései, valamint szó volt Európa új politikai arculatának kialakításáról. A katonai szakértők közreműködésével összehangolták a végső hadműveleteket Európában. A Szovjetunió kötelezettséget vállalt, hogy az európai háború vége után három hónappal hadat üzen Japánnak. Kialakították Németország megszállási övezeteit, létrehozták a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, amelybe meghívták a Szabad Franciaországot is. Szóba került a német jóvátétel is, de az ország felosztásának kérdését nyitva hagyták. Heves viták során nagyjából megegyeztek Lengyelország határairól: Sztálin elérte, hogy az oroszok megtarthassák az elfoglalt keletlengyel területeket, valamint azt is, hogy a londoni emigráns kormánnyal szemben a szovjet irányítás alatt álló lublini kormányt támogassák. A nyugatlengyel határt nem véglegesítették. Megállapodás született a háborús főbűnösök bíróság elé állításáról. Sokak szerint a már nagybeteg Roosevelt erősen Sztálin befolyása alá került a tanácskozáson. Az elnök gyengeségét kihasználva a szovjet diktátor a vitás kérdések többségében érvényesíteni tudta akaratát Churchill- lel szemben.

A HÁROM NAGY TALÁLKOZOTT

Az 1943. november 28. és december 1. között megtartott konferencia volt az első, amelynek során a „három nagy” találkozott egymással. Churchill, Roosevelt és Sztálin megtárgyalták a háború folytatásának, valamint az azt követő konszolidációs időszaknak a legfőbb kérdéseit. Megállapodtak, hogy a második frontot 1944 májusában nyitják meg. Véglegesen eldőlt, hogy a partraszállásra Franciaországban kerül majd sor, nem pedig a Churchill által preferált Balkánon, ahol a britek ezután egyértelműen Tito támogatása mellett tették le a voksukat, és „ejtették” az addig segített Mihajlovicot. Churchillnek a Németország felosztására vonatkozó tervét is fel kellett adnia, az általa javasolt (Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból álló) államszövetség terve Sztálin ellenállásán megbukott. A vezetők megbeszélték, hogy miként lehetne elérni Törökország bevonását a Hitler-ellenes koalícióba. A szovjetek ígéretet tettek egy, a nyugat-európai partraszállással egyidejűleg indítandó offenzívára, és vállalták, hogy az európai háború befejeztét követően megtámadják Japánt. Nagy vonalakban kijelölték a háború utáni Lengyelország határait, de ebben a témában sok lezáratlan kérdés maradt. Napirenden volt még Kelet-Poroszország és a Memel-vidék sorsa is. Tárgyalásokat folytattak az ENSZ létrehozásáról is.