Az egykori Arany Csillag Étterem és Szálloda környéke

Nem másért, csupán azért, hogy a szomszédban található Corner Hotel és Kávéház egyik tulajdonosával, szakmai vezetőjével, Grábics Gáborral emlékezzünk a város egykori rangos vendéglátóipari egységéről. Egyszerre szép és szomorú történet következik.

Az első, Vasmű nevű szálloda – negyvenegy szobával – ideiglenesen működött a VII-es Kockában, a mai Ady Endre utcában 1952-től – tekint vissza a kevesek által ismert előzményre Gasztrosétánk állandó vezetője, Szabó Gyula. – A lakásoknak készült épületet a későbbiekben eredeti funkciójának megfelelően, visszaalakították. Döntés született arról, hogy a városban legyen egy „igazi” szálloda, az első kapavágás 1952 októberében meg is történt, és megkezdődött az építkezés a Sztálin út végén. Gundel Ferenc, mint szállodához értő szakember felügyelte 1953 nyarán az építkezést, azonban Hortobágyra történő kitelepítése miatt Lauer Istvánt küldték helyette Budapestről, a Hotel Palace éléről, 1953 augusztusában. Az ő feladata lett a szálloda és étterem berendezése.

A porcelánokat a kezdetekben a Zsolnai cég szállította, a többi felszerelést a bizományi áruházon keresztül szerezte be. A szálloda történetéhez tartozik, hogy szovjet szisztéma szerint, magyar tervezők, magyar belsőépítészek és magyar kivitelezők dolgoztak rajta. Minden emeleten úgynevezett „de zsurnala” volt, a lépcsővel szembeni szobában kapott helyet a szobaasszony – meséli Szabó úr, aki a Vendéglátó Vállalat központjában akkoriban az üzemeltetéssel foglalkozott. – A 96 szobás hotelt a Sztálinvárosi Vendéglátó Vállalat nyitotta meg 1954. november 26-án, azért csak akkor, mert 1953 őszén hanyagul végezték el a vízvezetékek víztelenítését, a tél folyamán elfagytak a csövek, így tavasszal mindent elárasztott a víz, és az épületben esett károkat ki kellett javítani. Ahol ma a bank van, a földszinten volt szálloda kávéháza, amelyhez egy írószoba is tartozott.

A vendégek levelet írhattak az asztaloknál, sőt, egy kis könyvtár is a rendelkezésükre állt. A földszinten, ahol ma különböző üzletek vannak, volt az étterem, a másik oldalon pedig a népbüfé: abban az időben kötelezően. Három-négy forintért lehetett egy-egy adag ételt kapni, például tarhonyás húst. Az emeleten társalgóként működő télikertet alakítottak ki, ott lett később a bár. Idekerült Pekári István „Magyarországi népviseletek” című nagyméretű, az egész hátsó falat befedő gobelinje, ami előtte a Brüsszeli Világkiállítás magyar pavilonjának bejáratát díszítette. (Állítólag az Intercisa Múzeumban található meg.) Ma is látható a lépcsőházi fordulóban Sebestyén Ferenc „Lakodalom” című üvegmozaikja.

Igazgatók váltották egymást

Az igazgatók sorában Bársony László, a New York Kávéház egykori pincére is említést érdemel, egyszer a húga a híres színésznő és szubrett, Bársony Rózsi is megfordult nálunk, persze, inkognitóban. Kertész Alfréd a Béke Éttermet vezette, és amikor a szállodát megnyitották, ide irányították át, először éttermi vezetőnek, majd igazgatónak. Felment Budapestre a minisztériumba, és azt mondta, hogy a Tapolczai Jenő tanácselnök elvtárs nagyon szeretné, ha hozzáértő szakemberek kerülnének ide, és az lenne a kívánatos, ha a HungarHotels lánchoz kapcsolnák a szállodát. Molnár miniszterhelyettes azt mondta, hogy ennek semmi akadálya, de ezt írásban kérvényezze Tapolczai Jenő. A békesség kedvéért, mindkét fél a másikra hárította a kérést. Tapolczai megírta a levelet, a szálloda önálló egység lett, levált a Sztálinvárosi Vendéglátó Vállalattól. Egy rövid ideig a később épült székesfehérvári Alba Regia Szálloda is az Arany Csillaghoz tartozott. A Béke Étterem, a Gourmand, a Halász Csárda és a Napsugár Cukrászda lett egy egység.

Így fordulhatott elő az, hogy a városban, egy időben négy vendéglátó vállalat működött. Az imént említetten kívül a kocsmákból megalakult egy Italbolt Vállalat, a többi étteremből egy Étterem Vállalat, valamint az Üzemélelmezési Vállalat – magyarázza Szabó Gyula.

Irányított idegenforgalom

Ezt én nagyon érdekesnek tartom – veszi át a szót Grábics Gábor. – Kicsi volt ez a város, a jelentősége viszont annál nagyobb. Itt mindenből a legjobbat akarták mutatni. Emlékszem, a munkások ujjnyi vastagon ették a téliszalámit akkor, amikor másutt nem is lehetett kapni. A hetvenes években mesterségesen beindították az idegenforgalmat, azért, hogy megmutassák az új várost és a Dunai Vasművet. Előbb megépült a nagyszálloda, majd elgondolkodtak azon, hogyan lehet megtölteni azt, és erre szervezték rá az intourist csoportokat. Így érkeztek a Béke étterem mellett az Arany Csillag Étterembe is protokollvendégek. Ifjú pincérként a Lázár elvtárstól kezdve, sok ismert személlyel találkoztam. Aki feljebb volt a ranglétrán, az kerülhetett közelebb a kiemelt vendégekhez, így kerülhettem kapcsolatba ismert politikusokkal és művészekkel, köztük Latinovits Zoltánnal.

Kávézgatás közben – végtére is kávézóban vagyunk – kiderül, hogy Gábornak nem csak főnöke, hanem tanára is volt Szabó úr: – Ezerkilencszázhetvenben érettségiztem – eleveníti fel pályája kezdetét a Corner vezetője -, akkor kerültem le Budapestről, a középiskolai tanulmányaim befejeztével. Édesapám és édesanyám úgy gondolta, tanuljam meg a szakma minden részét, éppen ezért az első három hónapban, az étterem konyhájában mosogattam. (Ott akartak fogni szakácsnak.) Szeptembertől felszolgáló-tanuló lettem, 1972 februárjában végeztem, mert nekünk az érettségi után csak másfél évig kellett tanulnunk. Két hónapig felszolgáló voltam, majd kineveztek úgy üzletvezető-helyettesnek, hogy semmilyen végzettségem nem volt hozzá, amit persze, később megszereztem. A Csillagban dolgoztam 1985-ig, utána „maszekba” mentem át.

Életre keltett emlékek

A dunaújvárosi vendéglátás hierarchiájában az Arany Csillag első osztályúnak számított: – Nagyon jóban voltunk a többi vállalat dolgozóival, kollégáival, de mindig versenyeztünk, hogy szakmailag ki a jobb? Összemértük tudásunkat. Sokszor az eszközök határozták meg, hogy ki milyen szinten van. Nekünk volt Viktória mintás herendi porcelán étkészletünk, ritkaságszámba menő herendi kávéfőzőgépünk, alpakka felszerelésünk, egy-két darabot ezekből meg tudtam menteni – mutat fel Gábor a polcon kiállított ereklyékre. – Az Arany Csillag egyik szobájában tárolták a Budapesten bezárt szállodák értékes használati tárgyait – jut eszébe Gyulának, és közben szomorúan felsóhajt: – Ki tudja, kinél és merre találhatók? A színezüst evőeszközöktől, tálaktól kezdve, a mázsányi tétel egy része már akkoriban felszívódott…

A nyolcvanas évek közepét taposó egykori vendéglátós nagyra értékeli Gáborban azt, hogy a szálloda és étterem „maradék” emlékét kelti életre: – Lassan kezdjük visszahódítani a korábbi létesítmény területeit, megvettük a pincéket, átalakítottuk a helyiségeket különterem, raktár, hűtőkamra, irodák céljából. Amikor eladóvá váltak a fölöttünk lévő részek, azokat is megvásároltuk, a szállodai szobákból átalakított irodákat három évvel ezelőtt visszaalakítottuk – meséli Gábor, akinek felteszem a kérdést, hogy szerinte lesz még újból ennek a városnak Arany Csillag Szállodája? – mint aki épp eleget törte már eddig is a fejét ezen, magabiztosan válaszol: – Csak azon múlik, hogy lesz-e olyan vállalkozó, aki ezt megcsinálja, szakmai tudás és tőke birtokában. Több mint ötezer négyzetméteren terült el valamikor a szálloda. Ezt a mai rezsiárak mellett fenntartani szinte képtelenség: a többfunkciós használat lehet a megoldás.