Visszaemlékezés

2024.01.22. 14:00

A téli reptér vagy a fedett iskola?

Az elmúlt évek során több barátom és ismerősöm is megkérdezte tőlem, hogy miként éltem meg a váltást melynek során egy nagy külföldi nemzetközi repülőtérről kerültem egy hazai kisváros középiskolájába. A kérdésre mindig azt válaszoltam, hogy a nehézségek ellenére az iskola szanatórium a reptérhez képest. A kép nyilván árnyaltabb, mert szívem egy nagy darabját hagytam Freising (a müncheni reptér egyik városa) mellett, de télvíz idején szívesebben töltöm a munkaidőmet meleg és fedett helyen, mint a fagyos betonon.

Antal Lajos

Fotók: a szerző

Az időjárásnak kitett légi közlekedésben kontinensünkön a tél sok nehézséget és kihívást jelent az ágazatban dolgozóknak, ami alól talán csak az irodai alkalmazottak kivételek. A személyzetek, a földi kiszolgálók és a műszakiak számára a feladat szépsége ellenére is kifejezetten nehezen telnek a téli műszakok. 

Amikor rampásként dolgoztam, minden műszakom reggel hat órakor kezdődött. Ahhoz, hogy időben munkába tudjak állni, négy órakor csörgött az óra, és fél ötkor már beültem a jéghideg autómba, hogy harminc perccel később a reptéri parkolóban szállhassak ki belőle. Onnan tíz perc séta, majd biztonsági ellenőrzés, egy kávé a pihenőben, és fél órával a munkaidő hivatalos kezdete előtt már átöltözve olvastam a napi műsoromat. Kicsivel később beindítottam a jeges ablakú reptéri autómat, hogy mire ki kell mennem az első gépemhez, addigra bemelegedjen és leolvadjon róla a jég. Reggel hat órakor már az első, induló gépemet készítettem elő, ami legtöbbször a KLM KL1790-es München-Amszterdam járata volt. 

 

A sötét hidegben álló Boeing 737-700-as vagy 800-as gép kiszolgálása munkanapokon mindig jelentős többletmunkával járt, mert nagyon gyakran szállított a rakterében veszélyes anyagokat (DGR Dangerous Goods Regulations). A veszélyes anyagokkal kapcsolatos teendők elintézése, a rakodás és a tankolás elindítása után a hideg betonról a fűtött terminálba vezetett az utam, ahol fogadtam a gépre érkező személyzetet és tájékoztattam őket az utasok várható számáról, adott esetben a különleges kezelést igénylő utasokról, a veszélyes anyagokról, s minden egyébről, amit a személyzetnek tudni kellett. A személyzetnek általában tíz-tizenöt percre volt szüksége ahhoz, hogy a gépet az utasok fogadására alkalmassá tegye. Indulás előtt fél órával már a megtankolt, fűtött fedélzetű gépre léptek az első utasok, a csomagok berakodása is folyamatban volt. Jó esetben tíz perccel hét óra el is tudtam köszönni a holland személyzettől, hogy az ajtók zárása és a utashíd eltolását követően a push back traktor rácsatlakozhasson a gép orrfutóira. Jó esetben pontban hét órakor indult el a kék-fehér Boeing a felszállás előtti jégtelenítésre, majd percekkel később már a holland főváros felé vette az irányt. 

 

Jó esetben egy-egy járatom között szűk egy óra pihenőm volt, ami egy kis felmelegedésen kívül a következő járatra való felkészüléssel telt el. Amikor késett az érkező járatom, akkor hosszabb szabadidőt is kaptam, amit gyakran fényképezéssel töltöttem el. A téli reptérnek a hideg, a szél és a hó ellenére is semmihez nem hasonlítható hangulata van, amiről nagyon sok fényképet készítettem. Annak ellenére, hogy különösebben nem szeretem a telet és a hideget, a téli reptéri napkelték hangulata gyakran ragadott magával. 

 

Az idő múlásával, ahogy fiatal éveim egyre távolabb kerültek, a téli korai keléseket és a fagyos betont is egyre nehezebben viseltem, s lassan négy esztendő távlatából sem bántam meg, hogy 2020. nyarán váltottam, és a visszatértem egykori alma materembe, ahol remek közösség tagjaként dolgozhatok. 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában