Ladányi Balázs azon meditált, a hokiból lép ki, vagy a tizedik emeletről

Dunaújvárosban született és kezdett jégkorongozni, csaknem húsz éven át volt tagja a felnőtt nemzeti együttesnek, pályafutását kilenc éve fejezte be. Edzősködni kezdett, három csapatot irányított az élvonalban, majd tavaly másfél éve, a Győr megszűnése után Hollandiába költözött a családjával, nádfedelet készítő cégnél helyezkedett el. Szerszámra cserélte a hokiütőt. A közelmúltban tért haza, az U20-as válogatott szövetségi edzője lett.

Horog László

Ladányi hosszú évekig volt a dunaújvárosi csapat és a magyar válogatott meghatározó tagja. Másfél éven át Hollandiában dolgozott, kétkezi munkásként

Fotó: Horog László

– Természetesen járom az utánpótlás-meccseket, valamint az Erste Liga összecsapásait is, de ott voltam Fehérváron a Hydro Fehérvár AV19 első, hazai bajnokiján a Salzburg ellen is. Táborokat vezetek Budapesten és Fehérváron, ezeken az eseményeken a korcsolyatechnikai képzés az elsődleges. A nemzetközi porondon látottak azt erősítik bennem, itt van a legnagyobb lemaradásunk, ami generál más hiányosságokat, ebben járnak előttünk több országban.

Hollandiáig menekült Győrből, nyáron tért haza

Ladányi a nyáron tért haza Hollandiából, ahova gyakorlatilag kimenekült. Győrben megszűnt az élvonalbeli csapata, úgy érezte, külföldön kell boldogulnia.
– Besokalltam, nagyon sok problémával küzdöttünk, úgy éreztem, el kell hagynom a sportágamat, valamint az országot is. Nem azzal volt gondom soha, hogy edzést tervezek, vezetek, csapatot irányítok, a hokit mindig is imádtam, ám túl sok egyéb probléma adódott az utolsó állomáshelyemen.

Nem az zavart, hogy a másodedzőmmel az erőnléti munkát, a kondiedzéseket is én terveztem és felügyeltem, hanem a sok, hokin kívüli hátráltató tényező viselt meg. Az járt a fejemben, vagy a hokiból lépek ki, vagy tizedikről, előbbit választottam. Gyakorlatilag elmenekültem, egy év elég volt, hogy kitisztuljon a fejem, nekem itthon, a hokiban van a helyem.

Don MacAdam, a hazai szövetség fejlesztési igazgatója hívott fel, két telefonbeszélgetés után döntöttem, csomagolok és hazatérek. Korábbi játékostársam, Vas Marci volt az U20-as válogatott edzője, Brianconba távozott, vezetőedző lett a francia élvonalban, ő javasolt a kanadai szakembernek.
Másfél éven át nádtetőket készített
Szerette ezt a munkát, a hokiütőt szerszámra cserélte.

– Kétkezi munkás lettem, amit nem szégyelltem. Nem mondom azt, hogy előzőleg öngyilkosságra hajlamos állapotba kerültem, de nem voltam rendben lelkileg. Egy barátom él a tulipánosoknál jó ideje, ő vázolta a munkalehetőséget. Úgy voltam vele, valamerre el kell indulnom, ez lett belőle. Nádtetőket készítettünk, ez kint is luxusnak számít, ahogy itthon is. Nagyon figyelnek az esztétikára, aprólékos feladat, akad, aki művészetként kezeli. Nem volt különösebb gondom ezzel a melóval, ám ahogy múltak a hónapok, egyre jobban hiányzott a jégkorong. A hétköznapok egyformán teltek, az ország közepén éltünk, vége volt a munkának, a családdal töltöttem az összes szabadidőmet, hoki- vagy más sporteseményre nem jártam. Aztán azt vettem észre magamon, nézem az eredményeket, követem a sportág itthoni történéseit.

Fiatal kora ellenére sikeres edzőnek számított itthon, mielőtt távozott a sportágból. – A szükséges papírok birtokában vagyok, persze nem ez számít, hanem az, hogy valaki ért a játékhoz, tud bánni a gyerekekkel és a felnőttekkel. Remélem, e téren nincs nagy gond, ha van, azt igyekszem orvosolni az elkövetkező években. Debrecenben fejeztem be a hokit, kilenc éve az U20-as csapatnál kezdtem az edzősködést, harmadik helyen végeztünk a junior-bajnokság küzdelmeiben, a későbbi győztes Fehérvár búcsúztatott bennünket az elődöntőben, hatalmas csatában. Voltam beugró vezetőedző a DEAC-nál, majd a Vasas utánpótlásában dolgoztam, később a felnőtteknél. Becsúsztunk a rájátszásba, végül bronzérmesek lettünk. Az elődöntőben az alapszakaszt megnyerő Brassó ellen 0–3-ról visszajöttünk 3–3-ra, aztán nagy csatában, hetedik meccsen kaptunk ki. A többi magyar csapat akkor már nem volt versenyben, 4–1-es összesítéssel kiestek előttünk. Aztán következett a Győri ETO HC irányítása, ami nem úgy ért véget, ahogy terveztem.

Azt mondja, az elmúlt másfél év után remek volt hazatérni, és ismét kesztyűt és korcsolyát húzni.

A szövetség invitálása előtt volt ajánlatom az Erste Ligában, komolynak tűnt, végül nem engem választottak. Nem is éltem bele magam, erős volt a riválisom. Amikor már aláírtam a hazai szövetséghez, jött még egy lehetőség az Erste Ligából, amit szintén megfontoltam volna, de már az U20-as válogatott trénere voltam. A hoki iránti érzés az elmúlt egy évben nem múlt el, kíváncsi voltam, a korizás és az ütőfogás, a korong kezelése mennyire megy, mondhatom, minden a régi. Rövid kihagyás volt, olyan, mintha el sem mentem volna.

Keveset vagyok jégen, az U20-as nemzeti együttesnél nincsenek napi edzések, járom a klubokat, az edzőkkel tartom a kapcsolatot, kérdezem, az adott játékosok hozzáállása megfelelő vagy sem, fejlődtek az elmúlt időszakban, miben kell leginkább javulniuk. Leginkább az Erste Liga meccsein bukkanok majd fel, nézem a húsz éven aluli válogatott játékosokat.

Edzőként igyekszik a középutat megtalálni
– Ha jól megy a csapatnak, mindenki boldog, minden a legnagyobb rendben van, ilyenkor az edző nagyon ért hozzá, remek vele dolgozni. Ha nem jönnek az eredmények, a gárda hullámvölgybe kerül, már nem annyira jó a helyzet, keményebb munka kell, vagy irányváltás, feszültségek jönnek, akkor kevésbe szimpatikus a nem sokkal korábban még kedvelt tréner. A bizalom fontos, játékosként is ott tudtam igazán jól teljesíteni, ahol vezérként számítottak rám. Fiatalon, 15-16 évesen a hatvan perces meccsek legutolsó szakaszában léptem jégre, amikor gyakran már 20–0-ra vezettünk. A vezetőedző általában a negyedik sorban számított rám, a harmadikba akkor kerültem, ha sok volt a sérültünk. Aztán Kercsó Árpád elkezdett bízni bennem, amiben biztosan szerepet játszott, hogy hirtelen feljavult a teljesítményem. Előzőleg többször megfordult a fejemben, hogy befejezem, mivel alig kaptam lehetőséget.

Megtörtént, hogy apuval a szezon végén elmentünk Árpi bácsihoz, letettük elé a szerelést, közöltem, abbahagyom, mert így nincs értelme, hogy nem játszom, érdemes a sulit komolyabban venni. Mert előzőleg az volt, hogy iskola után ledobtam otthon a táskát, és menten edzésre, majd este fáradtan haza. Annyi erőm volt, hogy bepakoltam a másnapi tankönyveket, az órák előtti szünetben megírtuk a leckét. Remélem, a gyerekeim ezt nem olvassák, nem követik az akkori példámat…

A mester meggyőzött, nem szabad befejeznem, megkapom a lehetőséget, mert tehetségesnek tart, bár ez a jégen töltött időmben nem tükröződött. Akkoriban nem sok jel utalt arra, hogy később itt karriert csinálhatok, megélhetést biztosít majd a jégkorong. Úgy gondolom, a játékosok 99 százaléka befejezte volna, ha 5-6 évig azt hallja, nagyon tehetséges, de pályára nem lép illetve alig, bárki is az ellenfél. Nyitrán játszottunk nemzetközi tornán, megkaptam a bizalmat, jól is ment, azonban az utolsó meccs első harmadában elestem, eltört a bokám, a tréner vitt le a pályáról, majd a kórházba. Két hónapot kihagytam, a konditermi edzéseknek köszönhetően megerősödtem, nagy önbizalommal tértem vissza, kulcsember lettem. Zsinórban háromszor gólkirály az utánpótlásban, valamint a csapattal is aranyérmeket nyertünk. Egy ezüst becsúszott, ha jól emlékszem, Újpesten volt egy korán érő, Molnár nevű srác, akik távolról hatalmas gólokat lőtt, az ő vezetésével a lilák egyszer megelőztek bennünket.

Elégedett a játékoskarrierjével
– Kercsó Árpád tanított meg nekünk mindent, a korcsolyázást, a botkezelést, a korongvezetést. Később sok szakvezetővel dolgoztam, eleinte leginkább szlovákokkal, majd kanadaiakkal. Jött Robert Spisak, Dusan Kapusta, a válogatottban pedig a fehérváriak edzője, Jan Jasko. Ma már nem ez a stílus, de anno sokat lehetett tőlük tanulni. Ő hazaszerződött Zólyomba, a bajnoki címre törő együtteshez. Hívott, el is mentem egy hónapos próbajátékra, ahol megfeleltem. Pedig rossz állapotban érkeztem, Dél-Afrikában nyaraltam, ahol nyilván nem edzettem, akkoriban nem volt ennyire feszes a munka, a nyári felkészülés, mint most. Jasko mondta, egy hete már edzenek, amikor tudok, csatlakozzak. Dél-Afrikában el is kezdtem a melót, mindig futva mentem az edzőterembe, a helyiek nem is értették az egészet.

Megérkeztem a HKM Zvolenhez, hét edzőmeccset vívtunk, együtt készültem NHL-es sztárokkal, akik velünk gyakoroltak, de nyilván az előkészületi mérkőzéseken nem léptek jégre. Orosz, cseh és szlovák élcsapatokkal találkoztunk, életem kondijában voltam, csaknem harmincévesen. Aztán eljött a szerződés véglegesítésének ideje, azt ajánlották, amit megkerestem itthon is, így hazajöttem. A helyiek nyilván nem ezt az összeget keresték, a felkészülési mérkőzések alapján nekem volt a legtöbb gólom és gólpasszom, emiatt lényegesen jobb ajánlatra számítottam. Néha elgondolkodom, talán hiba volt, hogy nem fogadtam el, de nem maradtam le külföldi lehetőségről, később szerepeltem komoly pontvadászatokban, a Volánnal négy évet töltöttem az EBEL-ben, előzőleg szerepeltem két évet Franciaországban, Brianconban, majd a fehérvári időszak után az olaszoknál, Bolzanóban.

Briancon az emlékezetesebb, egy kis klubban szerepelt az Alpokban. Fontos volt, hogy nem egyedül, lévén Szélig Viktor és Vas Márton is a gallokat erősítette. – Az egyik legjobb edző, akivel valaha dolgoztam, a kanadai–olasz Luciano Basile állandóan ott volt a nyomomban, folyamatosan üvöltötte, hogy korizzak, előzőleg itthon erre nem kényszerítettek rá. Klubszinten biztosan nem, a válogatottban inkább. Másfél hónapjába telt, amire megértettem, mit akar, megváltoztatta a mentalitásomat. Elégedett vagyok a karrieremmel, amikor kezdtem, szinte lasszóval fogták a hokisokat. Mielőtt mi felkerültünk a felnőttek közé, a válogatott 8–0-ra kikapott Ausztráliától, ami ma már alig hihető, elképesztő mélypont volt. Mégsem bánthatjuk az elődeinket, hiszen nem voltak profik, a szabadidejüket áldozták a jégkorongra. Mi a C-csoportból jutottunk fel az A-ba, 2009-ben, Svájcban szerepelhettem a világ legjobbjai ellen.

Máig nem tudja elfogadni, ha legyőzik

Ladányi Balázs tízévesen kezdett, akkor ez belefért, szerinte ez már lehetetlen, mert soha nem éri utol azokat, akik öt-hat évesen már jégre kerülnek. – Más világ volt, más körülmények és módszerek. Kevés volt a jégkorongozó, ma már sokkal nagyobb a merítés. Tíz éven át Kercsó Árpád volt az edzőm, ő nevelte belénk, hogy képtelenek legyünk veszíteni. Ez jó, az viszont rossz, hogy azóta sem tudom elfogadni, ha legyőznek, amikor például otthon kártyázunk, vagy társasjátékozunk, néha képes vagyok csalni, mert nem akarok gratulálni a családtagoknak. Edzőként is nehezen viselem, amennyiben nem az elképzeléseim szerint alakul az eredmény.