Társadalmi félelmek okozták a salemi boszorkányüldözést

A másik fontos előzmény, hogy az akkori amerikai puritán társadalmakban a fiatalok számára nem sok szórakozási lehetőség volt. Szinte mindent, amire szerény körülményeik közepette egyáltalán lehetőség adódott, azt erkölcstelennek bélyegeztek meg a kor szabályai, ezért a felgyülemlő feszültséget néhányuk egészen különös módon vezette le. 

A boszorkányüldözés háttere 

Nem amerikai találmány, mert a boszorkányoknak kikiáltott személyek üldözése már a középkorban kialakult Európában. Az egyház úgy vélte, jogot formálhat arra, hogy kirostálja a keresztény vallással ellentétes elemeket, ezért üldözni kezdték elsősorban az olyan embereket, akinek természetfeletti, démoni képességeket tulajdonítottak, akik betegséget és pusztulást tudnak kiváltani. Természetesen ezek gyakran tömeghisztériába torkolltak, így a XIV–XV. századi Európában gyakoriak voltak a tömeges boszorkányüldözések. Ennek hatására a máglyákon ezrével égették el az olyan nőket, akiket a „Sátán szeretőinek” tartottak. A jelenség lényeges része ugyanis a szexualitás volt. Úgy tartották, hogy az ördöggel való közösülés a boszorkány erejének a legfontosabb forrása, és az általa okozott csapások is ebből erednek, ezért ezeket az egyéneket nagyon gyorsan ki kell iktatni a társadalomból. A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes keresztények voltak, például egyedül maradt özvegyek, akik visszavonultan éltek, és nem mutatkoztak a nagy nyilvánosság előtt. Voltak viszont olyanok, akiket a szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, vagy akár szakmai tudásuk – például bábaasszonyok és füvesasszonyok – miatt vádoltak meg. A boszorkánysággal gyanúsított embereket a közösség megbélyegezte és kivetette, a perkérelmeket pedig a világi vezetők nyújtották be az egyházi bíróságokhoz, amelyek többnyire halálos ítéleteket hoztak. A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre, ezzel az volt a cél, hogy az embereket a közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztessék. 

A massachusettsi események 

A boszorkányüldözés amerikai kirobbanását a történészek az elmúlt pár száz évben változatos módon próbálták megmagyarázni. Nem tudni pontosan, hogy milyen tényező mekkora szerepet játszott, az viszont tény, hogy két, salemi kislány, Betty Parris, Samuel Parris tiszteletes lánya és Abigail Williams, a tiszteletes gyámleánya 1692 februárjától rendkívül furcsán kezdtek el viselkedni. A gyerekek gyakran a földön fetrengtek, tomboltak, illetve érthetetlen és ismeretlen nyelveken kezdtek beszélni, amivel halálra rémítették a puritán polgárokat. A tiszteletes által hozatott orvosok nem tudták megmondani, mi gyötri a lányokat, az elmebaj szokásos jelei nem mutatkoztak náluk, és egyéb ismert betegségek tünetei sem voltak felismerhetők. Egyikük ezért úgy vélte, hogy az ördög keze van a dologban, vagyis rossz szellemek szállták meg őket. Ezután egyre többen jelentkeztek hasonló tünetekkel, így az akkori puritán közösség döbbenten állt a történtek előtt. Egyre jobban kezdett terjedni a boszorkányokról és a különböző rontásokról szóló mendemonda, ami végül tragédiához vezetett. Ma már sejteni lehet, hogy a fiatalok így próbáltak meg lázadni a közösség szabályai ellen, azzal viszont nem számoltak, hogy a városlakók furcsa viselkedésüket boszorkányok ördögi praktikáinak tulajdonították. A felnőttek bátorítására a gyermekek hamarosan meg is neveztek három asszonyt, így a közösség Sarah Goodot, a falu koldusát, az idős és gazdag Sarah Osborne-t, illetve a tiszteletes barbadosi rabszolganőjét, Titubát vádolta meg boszorkánysággal. A gyerekek mindezt játéknak vélték, de az események véres fordulatot vettek. Nem tudni, miért éppen ezt a három nőt nevezték meg a gyerekek, Good, aki még tizenéves korában elárvult, közismert volt arról, hogy magában beszél. Osborne egy ágyhoz kötött, idős asszony volt, aki korábban egy örökösödési ügy kapcsán vitába keveredett a gazdag és befolyásos Putnam családdal, ezért a vád kapóra jött ellenségeinek. Tituba pedig egy, a Karib-tengerről behurcolt bennszülött rabszolga volt, aki magával hozta a fehérek számára ismeretlen szokásait. 

A vádak nyomán megteltek a börtönök 

Akkor még kormányzója sem volt a területnek egy 1689-es lázadás következtében. A három nőt 1962. március 1-jén vádolták meg boszorkánysággal, majd azonnal be is börtönözték őket. Ám a lányok újabb és újabb neveket kezdtek el felsorolni, így a gyanúsítottak száma egyre csak nőtt. A megvádoltakat felszólították, vallják be, hogy boszorkányok, ez esetben földjüket, vagyonukat elkobozták, ám ha tagadnak, felakasztják őket. A vádaskodások egyre több és több embert hoztak hírbe, és pár hónapon belül már nemcsak Salem városát érintették, hanem a környék több településére, köztük a legnagyobbra, Bostonra is kiterjedtek. A börtönök megteltek. Amikor megérkezett az új kormányzó, rögtön létrehozott egy bíróságot. Addigra azonban Sarah Osborne meghalt a börtönben, mások pedig megbetegedtek, mintegy 80 ember várta a per megkezdését. 
A bíróság több tárgyalást is lefolytatott, de havonta csak egyet. A vádlottak közül mindössze egyet mentettek fel, mert a lányok visszavonták őt érintő vádjukat. Mindenki mást bűnösnek találtak a boszorkányság vétségében, és halálra ítéltek, de aki beismerő vallomást tett, az felmentést kapott az ítélet végrehajtása alól. Elhalasztották két nő ítéletének végrehajtását is, mivel várandósak voltak. Négy kivégzés során 20 embert gyilkoltak meg, 19-en az akasztófán végezték, köztük egy köztiszteletben álló lelkipásztor, egy közrendőr, aki nem volt hajlandó részt venni a megvádoltak letartóztatásában, valamint néhány polgár. Az áldozatok között hat férfi volt, a többség azonban szegény, idős asszony. A huszadik áldozattal úgy végeztek, hogy nyújtópadra fektették, és mivel nem volt hajlandó beismerni bűnösségét, így mellkasára súlyos köveket tettek, amik egyszerűen agyon­nyomták. Giles Corey 80 éves földművesről volt szó, akinek kitartását azzal magyarázták, hogy így akarta megakadályozni földjei elkobzását, ugyanis a beismerő vallomás ezt jelentette volna. 

Egy év kellett, hogy az őrületet megállítsák 

Bridget Bishopnak hívták azt a nőt, akit először akasztottak fel. Bishopnak ­rossz híre volt, nemrég költözött a térségbe, ahol harmadik férjével illegális kocsmát üzemeltetett. Almabort árult még éjszaka is, ami jól jövedelmezett neki, de kiváltotta a puritánok ellenszenvét. 

A boszorkányperek 1693 januárjában értek véget, de a boszorkányság vádjával bebörtönzött embereket egészen tavaszig nem engedték szabadon. A bírósági eljárásoknak végül a kormányzó vetett véget, miután több, Boston környéki tiszteletes kérvényezte, hogy szüntessék be ezt a méltatlan eljárást: jobb, ha tíz boszorkány megússza a büntetést, mintha egy ártatlan ember is mártírhalált szenved. Így Tituba, az egyik első vádlott is a szabadulók között volt. 

Az amerikai boszorkányüldözésnek volt egy jellegzetessége: senki sem volt biztonságban, bárkire rásüthették a boszorkányság vádját. Bárkin bosszút lehetett állni, így a vádlók erkölcsi igazolást kaphattak a birtokszerzéshez. Régi számlákat egyenlítettek ki az Isten és az ördög mennyei harcának jegyében, így a sale­mi boszorkányperek az inkvizíció, a boszorkányüldözés, a kicsinyes bosszú és a tömeghisztéria különös egyvelege volt. 

Felhasznált irodalom 
Boszorkányok Salemben. A boszorkányság társadalmi gyökerei; ford. Körtvélyes Zsuzsanna. Osiris, Bp., 2002. 
Magyar Néprajzi Lexikon I. Akadémiai, Bp., 1977. 
Pusztay Sándor: Szerelmi varázslás boszorkányos praktikák, Bp., 1990. 
Gustav Henningsen: A boszorkányok ügyvédje. Bp., 1988. 
Kulcsár Zsuzsa: Inkvizíció és boszorkányperek, Bp., 1960. 
Fehértói Katalin: Boszorkányok, varázslók, jósok a 15. században. Bp., 1993. 
Ráth-Végh István: A Sátán és cimborái. Ördögidézés, fekete mágia, boszorkányhit; Pannon, Bp., 1991. 
Norman Cohn: Európa démonai. A boszorkányüldözés története. Corvina, Bp., 1994.