Nem varázslat

Nem is volt annyira régen, amikor még az éttermekben is lehetett dohányozni, csak hamutartót kellett kérni a főúrtól. De emlékszem még arra is, amikor már szivarszobába kellett vonulni, hogy dohányozhasson a vendég. Az sem távoli emlék, amikor a füstölgők még azon háborogtak, hogy tilos a munkahelyi folyosón fújni a karikákat, csak kint az utcán, erre kijelölt helyen pöfékelhetnek. 

Ma pontosan 436 napja, hogy nikotin-, és persze füstmentesen élem az életem. S a füstmentes világnapon azon elmélkedem, hogyan lehetett bármit is élvezni abból valaha, hogy együtt pöfékelünk ismerőseinkkel egy zárt térben, ahol lassacskán vágni lehet a füstöt, s már egymást is alig látjuk a növekvő homályban. Szerencsére mára felnőtt egy generáció, amelyiknek ezt már nem kell megtapasztalnia. Habár szerintem közülük is túl sokan füstölnek, gőzölnek vagy fújnak kukoricaszagú ködöt. De nekik már nem kell tudni, milyen az, amikor teljesen az ember bőrébe ivódik a leküzdhetetlen függést kiváltó cigaretta szaga. Leküzdhetetlennek tűnik, de nem az. Ezt mindig elmondom a fiatalabb ismerősöknek is, de ők mintha cigivel lázadnának: fittyet hánynak minden veszélyre, hiszen most épp övék a világ. Nekem egy súlyos betegség kellett ahhoz, hogy végleg búcsút intsek a nikotinnak. Azoknak, akik küzdenek a leszokással, csak azt kívánhatom exbagósként, hogy győzzenek az elméjük felett! Mert az egész fejben dől el, nincs benne semmi mágia.