Felülbírálták a békeszerződést, s Törökország köztársaság lett

A XIII. században egy kis törzsi szövetségből létrejött népcsoport a XVI. és a XVII. századra a maga korában már egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely rendkívül jól szervezett közigazgatási rendszerével, erőforrásainak bőségével és az ezekre épülő katonai erejével megszerezte a hegemóniát a közel-keleti térségben, és hódításaival az európai államok létét veszélyeztette. Három világrészre kiterjedő birodalommá vált, ám hatalma csúcsán kezdtek kiütközni gyengeségei, ezeket igyekeztek kihasználni az akkori európai nagyhatalmak. 

Az Oszmán Birodalom hanyatlása a XIX. században kezdődött meg, folyamatosan veszítette el befolyását Európában és a Közel-Keleten, nem véletlenül hívták az országot „Európa beteg emberének”. Az akkori közlekedési infrastruktúra fejletlen volt, vasút alig létezett, a hadsereg szállítása nehézkes volt. Modern fegyverzettel a törökök nem rendelkeztek, tengeri flottája pedig néhány kisebb hajóból állt. A török politikai körök kezdettől fogva számoltak azzal, hogy egy európai háború esetén hadba kell szállniuk Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán. 

A török hadvezetés a háborút terjeszkedésre kívánta felhasználni, hogy – legalábbis részben – visszaszerezze a XIX. században, illetve a XX. század elején a két balkáni háborúban elveszett területeit. Remélték, hogy német győzelem esetén Törökország visszaveszi Egyiptom és a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzést, és az oroszokat visszaszorítják a Kaukázus északi oldalára. Németország cserébe, hogy megnyerje szövetségesének az egyre gyengülő Törökországot, segítséget nyújtott a szétzilált török haderő átszervezéséhez, és modern fegyverekkel látta el. A török seregben német tisztek jelentek meg tanácsadóként, emellett német vállalatok kezdtek meg nagy beruházásokat. 

A török közvéleményt felháborította, hogy a világháború kitörése előtt Angliától rendeltek meg három hadihajót, amit ki is fizettek, mégpedig különböző adományokból. Winston Churchill, az Admiralitás akkori első lordja viszont minden ellenszolgáltatás nélkül egyszerűen elkobozta azokat, majd másnap besorozta a hajókat a Brit Királyi Haditengerészet kötelékébe. 

Törökország belépett az I. világháborúba 

Török szempontból természetes volt, hogy a háborúba Németország oldalán lép be az antanthatalmak ellen. Német szempontból a török szövetség azért volt fontos, mert a Boszporusz és a Dardanellák birtoklásával a központi hatalmak tejesen elzárták a nyugati antanthatalmak és Oroszország közötti tengeri összeköttetést. Törökország ezért egyszerűen elzárta a Darda­nellák tengerszorost, amely 70 km hosszú, közel 6 km széles, és összeköti a Márvány-tengert az Égei-tengerrel. Mivel Oroszország gyorsabban tudta mozgósítani csapatait, mint azt a központi hatalmak remélték, így Németország nyomást gyakorolt Törökországra, hogy indítson háborút az oroszok ellen, hogy ezzel részben tehermentesítsék a német és az osztrák–magyar csapatokat. Néhány nap múlva angol hadihajók a Dardanellák erődjeit kezdték lőni a tengerről, ezzel kezdetét vette a török–antant háború. A törökök bíztak a német hadsereg erejében, így biztosra vették, hogy Németország megnyeri az I. világháborút, ezzel Törökország visszaszerzi elveszített balkáni területeit, valamint a Kaukázus, a Krím-félsziget és Turkesztán vidékeit. 

Az antanthatalmak pedig már előre eldöntötték Törökország feldarabolását. Az oroszok mindenképpen igényt tartottak a tengerszorosokra, ezért támadást indítottak a török erők ellen. A titkos megállapodás szerint a Kaukázushoz közeli térségek Oroszország érdekszférájába kerülnek, az Anatóliától délre eső részt pedig Anglia és Franciaország osztja fel. Szíria a francia, Mezopotámia (mai Irak) pedig az angol szférához tartozik, viszont Palesztina sorsáról nem döntöttek. Az I. világháborút végül Törökország elveszítette, és úgy nézett ki, hogy az országot – hazánkhoz hasonlóan – alaposan megcsonkítják. 

A függetlenségi háború 

Törökország a Párizs környéki békeszerződés értelmében jelentős területeket veszített el, ezért megalakult Musztafa Kemal Atatürk vezetésével a Török Nemzeti Országgyűlés, amely határozott nemet mondott a megalázó ­békeszerződésre. Musztafa Kemal tábornok harc­edzett katonaként mozgósításba fogott, és ellentámadásba lendült az angol, francia, görög és örmény csapatok ellen, kikényszerítve ezzel, hogy az ellenséges katonai alakulatok elhagyják a török területeket. A sikeres katonai művelet eredményeként a győztes antant országok kénytelenek voltak felülbírálni az eredeti békeszerződést, és egy, Törökország számára kedvezőbbet létrehozni. A szultán ezekben az időkben csak statiszta­szerepet töltött be, a hatalom egyre inkább Musztafa Kemal kezében összpontosult. Miután a szultán képviselője aláírta a Törökországra nézve végzetes békeszerződést, az újonnan megalakult, Kemal Atatürk által vezetett Nagy Török Nemzetgyűlés tagjai kijelentették, hogy azt nem hajlandók elfogadni, így a szultán hatalmának megdöntése már csak idő kérdése volt. A szultanátust 1922. november 1-jén végleg eltörölték, VI. Mehmed, az Oszmán Birodalom utolsó szultánja egy brit hadihajó fedélzetén volt kénytelen Máltára menekülni. Később megpróbált még a szaúdi régióban befolyásra szert tenni, de elképzelései kudarcba fulladtak, 1926. május 16-án hunyt el Sanremóban. 

A köztársaság kikiáltása 

Miután a felek megkezdték a megismételt béketárgyalásokat, Musztafa Kemal hozzálátott, hogy kidolgozza a köztársaság bevezetéséhez szükséges intézkedéseket. Megírta az új török alkotmány vázlatát, a köztársaság eszméjét először titokban csak barátaival vitatta meg, csak azután tárta a széles közönség elé. Bár az akkori török parlament tagjai gondosan válogatott, jobbára fiatal értelmiségiek voltak, a köztársaság ideológiája eleinte mindenki számára idegenül hatott, ugyanis a musz­lim vallási hagyományok mély gyökerekkel rendelkeztek az országban. Az USA pedig attól tartott, hogy Kemal a dél-amerikai államokhoz hasonlóan olyan diktatúrát fog kiépíteni, ami csak a nevében köztársaság. A belső és a külső ellenállás leküzdéséhez Kemal taktikát változtatott. Mivel a törvények szerint a minisztereket a parlament választotta meg, ezért a két, üresen maradt miniszteri tárcát az ellenzéknek ajánlotta fel, ami érdekes helyzetet teremtett, de végül is Kemal akarata érvényesült, létrejött az új alkotmány, amibe bekerült az a mondat, hogy „Törökország államformája köztársaság”. 

A Török Köztársaság első intézkedéseinek egyike volt a kalifátus (az iszlám egyházi és világi kormányzó uralma) eltörlése, valamint az oszmán uralkodóház tagjainak száműzése. Megkezdődött az ország szekularizálása (az egyházi és a világi dolgok szétválasztása), betiltották a dervisrendeket és a különböző vallási alapítványokat, létrehozták az Oktatásügyi Minisztériumot, megtiltották az oszmán uralom szimbólumának viselését, és szorgalmazták az európai öltözéket, bár a nők hagyományos muszlim fejkendője ellen hivatalosan nem léptek fel. 1925. december 26-án elfogadták a Gergely-naptár használatát, európai szokásnak megfelelően a vasárnap lett a hivatalos pihenőnap. Elkészült olasz mintára az új büntető törvénykönyv, svájci példa alapján pedig a polgári törvénykönyv, amely törvény előtt egyenlővé tette a férfiakat és a nőket. Megtiltották a többnejűséget, a nők jogot kaptak a válásra – korábban ezt csak a férfi kezdeményezhette –, majd megnyíltak előttük a felsőoktatási intézmények is. Három évvel később bevezették a latin ábécét, ezzel párhuzamosan pedig megtisztították a török nyelvet a különböző perzsa és arab jövevényszavaktól, majd eltörölték az addig használatos olyan rangokat, címeket, mint a pasa vagy bej, és bevezették a mindenkire kötelező érvényű családnévtörvényt, ezzel minden török állampolgárnak vezetéknevet kellett választania. 

Mustafa Kemal lett a megalakuló Török Köztársaság első elnöke, majd 1934-ben a Török Nemzeti Tanács az Atatürk nevet adományozta neki, ami azt jelenti, hogy „minden törökök atyja”, de sokan még ma is a gazi névvel is illetik, ami hőst jelent. Törökországban valóságos kultusza bontakozott ki már életében, mi magyarok pedig sajnálhatjuk, hogy azokban a nehéz, I. világháború utáni években nem volt egy Kemal Atatürkünk, mert akkor talán a trianoni katasztrófát is részben el tudtuk volna kerülni.