Mohai Lajos emlékére 1932–2022

Talán nem is lehetne e szomorú hír kapcsán méltóbb módon megemlékezni Mohai Lajosról, mint az ´56-os októberi forradalom közelgő évfordulójához közeledve. 1956-ban ugyanis vállalata kollektívája munkástanácselnöknek választotta, amelyben megalkuvás nélkül a munkások, szerelők érdekeit képviselte. Mohai Lajosra – rendhagyó módon – gyermekei emlékeznek. 

„Édesapánk mindig büszke volt arra, hogy egyetemet végzett. Gyerekkorunkban nem értettük, miért kell ezt ennyit hangoztatni. Később jobban megértettük ennek az okát. Talán sokszor kerül elő az az érv, ha valaki nem tanult tovább, hogy a szülőknek nem volt pénzük a taníttatásra, vagy nem akarták, hogy tanuljon. Nem volt ez másképp édesapánk családjában sem, de ő annyira makacsul elhatározta, hogy tanulni fog, hogy nem lehetett eltántorítani. Amikor Nagyharsányban laktak, nem támogatták, hogy bejárjon a pécsi gimnáziumba, magántanulóként, könyvek nélkül kellett felkészülnie. De közbeszólt a háború, ami elsöpörte a vizsgáit. A háború után, úgy mesélte, amikor már Szekszárdon lakott, és még mindig csak 14 éves volt, azt vette észre, hogy egyesek már járnak iskolába. Elment és beiratkozott, senki nem tántoríthatta el ettől. Ugyanígy küzdötte végig magát az egyetemig, ezzel a makacs elszántsággal, amíg mérnök nem lett. 

Már mérnökként került Dunaújvárosba. Bár az ´56-os forradalom után Tatabányára helyezték át szerelőnek, pár évvel később azonban visszatért a városba, ahol ismét mérnökként dolgozott. Végig részese volt a város építésének. Ő még ott volt, amikor lovas kocsi vitte át a holminkat az új panellakásba, amikor annyira kevés autó volt a városban, hogy ha összetalálkoztak, köszöntek egymásnak az abban ülő emberek. Minden lakást belülről látott. A fűtésrendszert. A vezetékeket. A szigetelést. És még a kétezres években is úgy magyarázta nekünk az utat, hogy merre kell menni a győri panelek felé, vagy a régi szülőotthon irányába. Egyszerre látta Dunaújvárost réginek és újnak, a legmélyebb struktúráig lebontva. És mondhatjuk, igazi lokálpatrióta volt. Összenőtt ezekkel a panelházakkal, és hitt abban, hogy csodálatos dolog így lakni. Alázatos munkára nevelt bennünket, csak ez hozhatja meg hosszú távon a sikert, vallotta. Édesapánk szeretett a kulcsi szőlőjében lenni, ahol ugyanolyan mérnöki rendet tartott, mint a tervrajzok között. Vigyázzállásban nőttek a tőkék, mi pedig a szőlő között csatangoltunk mezítláb, vagy a cseresznyefa ágai között másztunk. A családi kirándulások Lengyelországba, Szlovákiába, Erdélybe, Bulgáriába vezettek… Minden napot kidolgozott. Mikor, hova megyünk, mit fogunk megnézni. És a kis 500-as Trabant kombinkkal csak úgy szeltük a kilométereket. 

És nemcsak élte az életét, hanem nehéz korok krónikásaként papírra vetette az akkori eseményeket is, majd idősebb korára könyvvé szerkesztette a leírtakat, köztük a sokáig elhallgatott helyi ´56-os eseményeket is. Nagyon szeretett itt élni. 

Nyugodj békében, Drága Édesapánk!” 

Gyermekei: Lilla, Lajos és Tibor