Csipkerózsika-álmából ébredt fel az iszkaszentgyörgyi kastély

A kastély részletes történetének bárki utánaolvashat a világhálón. Legrégebbi részét Amadé Antal építtette, első említése 1735-ből való. A család 1800-ban Bajzáth József veszprémi püspöknek adta el az épületet, majd tőle unokaöccse lányának házassága révén került a Pappenheim grófok tulajdonába. Ezért emlegetik a kastélyt ma Amadé–Bajzáth–Pappenheim néven. A még mindig impozáns épület mind a három család keze nyomát magán viseli, az évszázadok alatt többször átépítették, alakítottak rajta. A háborút követően, sok más hazai kastélyhoz hasonlóan „népi célokra” hasznosították: működött benne egyebek között tanácsi hivatal, rend­őrőrs, gyógyszertár, posta, vegyesbolt, művelődési ház, gyermekgondozó, sőt egy ideig a szomszédos Kincsesbányán dolgozó bányászok szállásaként is szolgáltak a kastélyban kialakított lakások. Neobarokk szárnya az 1950-es évek közepétől általános iskola, a helybeli gyerekek ma is itt tanulnak. Az épület többi része azonban idővel üressé vált, állapota romlani kezdett, az emeleti szobák közül többnek is beszakadt a mennyezete. A ´80-as években az állam részben felújította, ám ezt követően sem hasznosították, lezárt állapotban, funkció nélkül állt. 

Ari Santeri Kupsus 2013-ban került bérlőként a kastélyba, miután kiderült, hogy a háború végén rövid ideig a finn nagykövetség is az épületben működött. A finn üzletembernek, fővárosi galéria- tulajdonosnak köszönhetően a kastély új életre kelt, helyiségeibe korhű, eredeti bútorok kerültek. Ezek jelentik ma a kastély egyik legfőbb értékét. Nyaranta alkotótáboroknak, koncerteknek, kiállításoknak ad otthont a földszinti rész, amíg az emelet a látogatóktól elzárt privát szobák sorát foglalja magában. Ari idegenvezetése mellett azonban ezeket is meg lehet nézni. 
– Amikor először jártam az elhagyott épületben, minden tele volt pókhálóval, mintha Magyarország összes pókja ide költözött volna és a légytetemektől nem látszott a padló. Azzal kezdtem, hogy a bejáratnál az aulában levágtam a mennyezetről láncon lógó, rozsdásodó, szörnyűséges kommunista lámpát – mesélte a túra elején Ari, akinek első látogatóinak egyike az akkori finn nagykövet volt. – Kisebb pánikba estem a vendég miatt, hiszen üres volt az egész kastély, így a saját gyűjteményemből rendeztem be gyorsan két szobát, a Szent István Múzeumból pedig kaptam kölcsön tíz festményt, amiket egyébként a háború után éppen innen loptak el. 

Így kezdődött hát a szobák és a kastély új élete. Az aulában állva azt is megtudtuk, hogy a gyerekek külön részben éltek, a főépületbe csak nevelői kíséret mellett léphettek be reggelente, hogy 9 órakor üdvözöljék a szüleiket. További beszélgetésre azonban csak akkor volt lehetőségük, ha erre engedélyt kaptak. Az aulából az emeletre vezető falépcsőn sem mehettek fel 18 éves korukig, amíg első báljukon hivatalosan be nem vezették őket a társaságba. A kastély egyik utolsó lakójának, a ma több mint 90 éves Sybill von Manteuffel-Szoege, született Pappenheim grófnőnek erre már nem volt lehetősége, a család a közelgő háború miatt kényszerült elmenekülni. Sybill néni, ahogy a faluban ma emlegetik, 1944. október 16-án hagyta el szeretett otthonát és csak évtizedekkel később adatott meg neki, hogy hazatérjen. Az utóbbi években, ha egészsége engedi, évente többször is jön, ilyenkor egykori szobájában hajthatja álomra fejét, amelyet Ari gondosan berendezett a számára. Ez természetesen nem látogatható. Ám a többi helyiség igen. 

A földszinten először a szalonba lépünk, amelyet a család annak idején ebédlőként is használt, mert kisebb és fűthetőbb volt, mint az emeleti. A gyerekeknek később épült kastélyrészével ellentétben itt nem volt áram és központi fűtés sem. A szobákat kandallókkal melegítették, ám a folyosókon hideg volt, ezért az épületben is bundában jártak. A szalonból két ellentétes oldalra nyíltak a gróf és a grófné lakosztályai. Úgy mondják, a gróf hálószobájából az épületet védő egyik ablakrácsot titkosan ki lehetett nyitni, hogy ha elunta a társaságot, észrevétlenül ki tudjon szökni a kertbe (a kert sorsa egy másik történet lehetne). Vendégek márpedig sűrűn megfordultak a kastélyban. 

A berendezés a földszinti helyiségekben is csodálatos, ám az igazi kincsek az emeleten láthatók. A már említett falépcsőn felérve egy újabb előtérbe lépünk, ahonnan további szobákba léphetünk be, s ezzel együtt visszautazhatunk a rokokó, a biedermeier és az empire korszakokba. Az időutazás kellékeit – bútorokat, csillárokat, gyertyatartókat, tükröket, szőnyegeket, függönyöket stb. – Ari a világ legkülönbözőbb tájairól szerezte be. Mind eredeti, nem másolatok, a hozzájuk fűződő történetek pedig lenyűgözőek. Van itt garnitúra a finn köztársasági elnök palotájából, amelyiken a világ szinte összes államfője és uralkodója ült, többek között Diana hercegné is; kis Kossuth-címerekkel díszített, arannyal szőtt selyemkendő, amit a világhírű dominikai divattervező, Oscar de la Renta készíttetett 1956-ban a magyar forradalom tiszteletére; egy finn kisboltban bukkant rá Ari egyik ismerőse Budapesten vásárolt, több mint százéves, eredeti végben megmaradt anyagból varrt függönyre; Rákóczi szülőhelyéről, a Borsi-kastélyból származó tükör; Széchenyi István egykori ruhásszekrénye az 1800-as évek elejéről; de itt van Kodály Zoltán első zongorája is, amelyen 1944-ig dolgozott, majd miután kapott egy új Bösendorfer zongorát – ez látható Pesten a Kodály-múzeumban –, a régit keresztfiának ajándékozta. Tőle került Iszkaszentgyörgyre a hangszer. 
Az emeleti szobák ablakából nyíló csodás kilátás csak tovább fokozza az élményt. Állítólag annak idején azért választotta ezt a helyet a kastély­építő Amadé gróf, hogy a középkori fővárosig, Fehérvárig láthasson. A kilátás ma is csodás. Ha tehetik, győződjenek meg róla személyesen! (Forrás: feol.hu)