Reményt adhat a világnak, hogy élnek még reneszánsz emberek

Végzettségeit tekintve menedzser szakmérnök, igazgatásszervező, kriminalisztikai szakértő, számítástechnikai szervezőmérnök, jogász, ez utóbbiból doktorált. Egykoron a város rendőrkapitánya volt, majd a vasmű biztonsági igazgatójaként végzett fontos munkát, aztán amikor nyugdíjas lett, átalakulás kezdődött: kiteljesedett az addig csak hobbinak tartott csillagászat. Amikor pedig úgy tartja kedve, micisapkát húz, és harmonikáján san­zonokat, keringőket játszik. Máskor meg melegítőben látni Benivel, a yorkival, aki nem elfoglaltság számára, hanem szerelem. Mind­ezt látva arra gondoltam, másokat is érdekelhet ez a sokoldalúság, hát nyakon ragadtam egy üveg idei áfonyalekvárt, s bekopogtam hozzá beszélgetni, mondván, szeretném mindenkinek megmutatni, hogy így is lehet élni.

A szülőfaluja, Dány egy négyezer lakosú kis település Gödöllő közelében. Nagy kérdés, hogy egy fiatalember miként jut el – nem pusztán helyileg, hanem életpályáját tekintve – ide.

– Kicsi, valóban, de a fél falu Pestre járt dolgozni. A település zárt közösség volt, de amikor a Fabó házaspár odakerült, akkor a Fabó tanárnő lett a kulturális élet motorja, népszínházat csinált, zeneiskolát alapított. Rábeszélte a nagyapámat, hogy írassanak zeneiskolába – engem ugyanis nem a szüleim neveltek, hanem a nagyapámék. Érdekes, hogy akik zeneiskolába jártak, azok mind „lettek valakik”: gépészmérnök, jogász, tanár, színész. Volt ott egy nagyon innovatív kispap is, akit az ’56-os szereplése miatt börtönre ítéltek, utána a hatvanas években Dányban telepedett le. Fociztunk, kirándultunk, sok élménnyel gazdagította a gyerekkorunkat, ez mind-mind hatással lehetett arra, hogy az ember mivé lett.

Egy kicsike falutól a csillagos égig, sőt, az univerzumig

Talán egy ilyen kiránduláson ejtette rabul a képzeletét a csillagos égbolt, ami látványnak csodálatos ugyan, de matematikai és fizikai tudást feltételezve mégiscsak kőkemény tudományterület.

– Még az általános iskolában megérintett a földrajznak az a része, ami csillagászat volt, és a földrajzkönyvben néhány színes lap volt csupán. A szerény falusi könyvtárunkban azért akadt néhány csillagászati tárgyú könyv, azokat olvasgattam. Távcsőhöz abban az időben csak a kivételezettek jutottak hozzá, de az érdeklődés nem szűnt meg, amikor csak tudtam, olvasgattam, tanultam. Olyannyira, hogy tíz éve az ELTE-n BSc-diplomának megfelelő végzettséget szereztem. A mesterképzésnek nem sok értelmét láttam, mert az országban negyven-­ötven csillagászra van szükség, a szakmában maradáshoz pedig utazni kell a világban, én meg akkor már elmúltam ötvenéves, és csak nappali mesterképzés van. Az álmom teljesült azzal, hogy tudtam az igényeimnek megfelelő távcsöveket, műszereket venni, ezeknél – hogy stílusosak legyünk – a határ a csillagos ég. Csak vizuálisan szemlélem az égboltot, nem fényképezem. A legnagyobb élményem az volt a kezdetekben, amikor megbizonyosodtam róla – mert először nem akartam elhinni –, hogy lehet olyan csillagászati objektumot szabad szemmel sötét helyről látni, ami nem a Tejútrendszer része. Ez az Androméda-galaxis, ami egy pamacsnak látszik, s ezt gyakorta meg is mutatom az előadásaimon. Ekkor kikukucskálunk az univerzumba a Tejútrendszerből. A másik gyönyörű látvány, a Perseusz-ikerhalmaz. Mintha gyémántport szórnánk az asztalra két kis halmazba, s olyan ötven-hatvan fényévnyi távolságra vannak egymástól. Fantasztikus! Akár a gyémánt, csillognak, s döbbenetes látni és tudni, hogy halmazonként 300–500 csillag van bennük, ki tudja, mennyi bolygó! És csak ilyen picurka az egész, egyszerű kézi távcsővel is látható. A csillagképek mitológiai történetéről is szívesen tartok előadást, mert abban van történelem, művészet, mitológia, csillagászat, minden.

Minden… Ugye, hogy érdekes az effajta sokoldalúság? Aminek újabb lapja tárulkozik fel előttünk, amikor Ferit mint muzsikust mutatom be. A harmonika nem egy egyszerű hangszer, sőt, a legnehezebbek egyike – persze, hiszen ez benne a kihívás. És, amikor eljátszik egy keringőt, sanzont vagy indulót, akkor elmeséli a mű születésének körülményeit, ismereteket a szerzőről, a korról, a történetről.

– Egy dalt akkor lehet jól eljátszani, ha ismerjük a történetét. Ha Edit Piaftól hallunk egy számot, a kutya meg nem mondja, ki annak a szerzője. Én elmondom, így tisztességes, s ha már utána kutakodok, ami érdekeset találok, azt is megosztom. A harmonikával akkor kerültem kapcsolatba, amikor egy pesti zenetanárt hoztak az iskolánkba, aki hegedült. Én zongorázni szerettem volna, de zongora nem volt. A harmonika praktikus volt, mert lehetett vinni, s jellegénél fogva egy egész zenekart tudott helyettesíteni, nem úgy, mint egy fuvola. Nem véletlen, hogy a németek szeretik, mert a lakodalmakban, összejöveteleken ez a hangszer önmagában is hangulatot teremt. Bal kéz a kíséret és az ütem, jobb kéz a szóló. Kezdetben nagyon sokat kellett gyakorolni, aztán jó pár évig nem volt lehetőségem játszani, most viszont jóérzéssel gyakorolok, és örömmel szórakoztatok másokat. Felkérnek néha, és játszom a TataMinek formációval. És készítek klipeket is, amiket feltöltök a YouTube-ra. A harmonikára átírt dalok többsége is átirat, ezért meghallgatom, mások hogyan játsszák el, aztán átgondolom, milyen lehetne a juhászferis előadása. A kotta nekem csak iránymutatás, elkalandozok attól erre-arra, mint a jazzben. A francia és olasz zene a kedvencem, a sanzonok, keringők, tangók.

Az érző szív tehát nem kőből van. Hogy is lehetne, amikor Ferinek kutyusa van, márpedig a kis kedvencek (különösen a macsekok, kutyok és vadászgörények) tudvalevőleg elcsavarják a gazdik fejét.

Sóhajt is Feri egy hatalmasat:

- Beni… egy szerelem. Biztos a Jóisten adta. Hathetes korában ismertük meg, a kislányomnak vettük. Dóri esküdött, hogy mindig ő viszi le sétálni, mi meg Verával, a feleségemmel el akartuk hinni, hogy így is lesz. Tizenhárom éve él velünk, de legtöbbször bizony mi vittük le. Most a család gyereke, hiszen a mieink felnőttek, el is költöztek. Az ember mindent megtesz egy ilyen kis jószágért, olyasmit is, ami mosolyognivaló. Én beszélek hozzá, mintha ember volna. És amit kapok tőle, az szavakkal leírhatatlan. Ahogyan nem tudnak beszélni, úgy tudnak nézni. Olyan szeretetet ad, mint senki és semmi más. A kutyások minőségileg más emberek. Beni megtanította nekem az összes bokrot a parkban és megérzékenyített.

Mondom neki – mert nagyjából egykorúak vagyunk –, mit szeretnék még elérni az életben: megtanulni két ujjal fütyülni, pálcikával enni, és hasonlók, közben ő elnézően néz, és ingatja a felét.

Megkérdezem: Lesz-e még nagy projekt?

– Nem hiszem. Zenélni szeretnék, egyre technikásabb darabokat megtanulni, hogy jobb legyek. Szeretnék olvasni, színházba járni. Sportolgatni, mert korábban bodyztam, de a vírus miatt nem lehetett edzeni. Fel is szaladtak az alattomos kilók, mert az étvágy maradt, a mozgás viszont nem. Nagy terveim nincsenek, bár egyszer kedvet kaptam végiggyalogolni az El Caminót. Ám közben megműtötték a térdemet, s azzal a tanáccsal láttak el, ne erőltessem. Úgyhogy erről a tervről lemondtam, de kacérkodtam vele vagy tíz évig. Jó lett volna, mint kihívás, hiszen – az ember már csak olyan – ha más megtette, én miért ne tudnám.