Tükör…

Nehéz lenne eldönteni, mi fontosabb: tudni helyünket a világban, vagy tudni azt, hogyan vélekedik rólunk a világ. Vagy talán mindkettő? Nézzünk a tükörbe – írják a közös tanulmányuk bevezetőjében.

– Ipari centrum, nagyváros, lakótelep. Ma már ritkán hallani róla, inkább az ötvenes évek „szenzációja” volt. Dunaújváros mesterségesen létrehozott város, s úgy gondolom, esetleges is. Semmi magyarázatot nem találok arra, hogy miért éppen Pentelén építették fel a vasműt. Ha akkor nem talál rá a véletlen, ez a legenda, amely azóta is körülveszi, ma sehol sem lenne...

– Dunaújvárosról nekem mindig a bibliai Bábel tornya jut eszembe. Nem a nyelvek, hanem az emberek sokfélesége miatt. Sajátos keveréke él ott a magyar népnek. Azt hiszem, minden náció képviselteti magát. Volt idő, amikor méltatlanul sokat kapott ez a város. Persze, azóta eltelt jó pár év, s bebizonyította létjogosultságát.

– Dunaújváros vagy Sztálinváros? Gyermekkorom színhelye: 66 lépcsőfok, a húsleves és a paprikás krumpli íze, nagy barátságok és összeveszések a környék gyermekeivel, a tavaszi csavargások a közeli búza- és kukoricaföldeken, mindennapos felderítő utak az omladékos, titkokkal teli Duna-parton. Igen, barakkokat, barlangokat építettünk, és a fiúkkal háborúsdit is játszottunk.

„Soha nem éreztem, hogy nekem kevés az itt kínált lehetőség”

– Együtt növekedtem a várossal, jól emlékszem már a hatvanas évek elejétől fejlődésére és arra az összefogásra, amely nélkül nem tarthatnánk itt a fejlődésben. Soha nem éreztem, hogy nekem kevés az itt kínált lehetőség, mindig igyekeztem értelmes elfoglaltságot találni, ami elsősorban az utóbbi években egyre tudatosabban és szorosabban kötődött a városhoz. Mindig úgy gondoltam, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek kellően kihasználtak, bár ma is és a jövőben is lesznek olyan területek, amelyek fejlesztésével tovább gazdagodhat városunk.

– Budapesten laktam az ’50-es években, és mint úttörőt, 1954-ben elvittek – többedmagammal – az épülő városba. Természetesen akkor még nem értettem, hogy mit magyaráz felnőtt csapatvezetőnk: „…szocialista város, a vasműben tízezrek dolgoznak, gyáróriás stb…”. Később már, a felnőttkor küszöbén, 1960-ban ismét jártam a városban és kerestem első találkozásom emlékképeit. Mondanom sem kell, teljesen mást találtam. Egy fővárosi színvonalú (de talán esztétikusabb) várost, „levegős” építkezéssel, hatalmas parkokkal.

– Három éve tanulok itt és még mindig az első képek élnek bennem legerősebben. Gyárkémények, vörös füst – a kollégium ablaka a vasműre néz. Emberek kerékpároznak a gyárba és vissza, az első vizsgák gyomorszorító izgalma, utána az uszoda kék vizének hűs nyugalma. Egy barna lány bársonyos hangja, a telefon örökös szaggatott foglalt búgása…