Csodálatos, kalandos, valamint tanulságos eddigi életpályája

– Honnan jött az indíttatás?

– Mi egy vendéglátós dinasztia vagyunk. Mindkét nagypapa kocsmáros volt, az édesapám is a vendéglátóiparban dolgozott, de már vezetőként. A testvéreim is ezt a pályát választották. Az apai példa talán még el is riaszthatott volna ettől a szakmától, mert nagyon rossz időszakban dolgozott benne, hiszen a hatvanas években ez a terület is a politika irányítása alatt állt. A szakmai pályáját kerékbe törve nagyon meghurcolták, ami a mai napig fájó pont az életemben.

– Mi volt a vonzerő?

– A vendégekkel való foglalkozás. Már kicsi koromban a nagypapa Ercsiben található kocsmájában ott sertepertéltem a lábak között, és hordtam a korsókat a mosogatóba. Néha megengedte, hogy belenyaljak a sörbe…

– A vendéglátás mívesebb ágához csatlakoztál!

– Talán a szerencsémnek köszönhetem, hogy a tanév kezdetén Dunaújvárosba, az Arany Csillag szállodába kerültem, 1970. szeptember elsején. Ez a hely egy gyűjtőpont volt, ahol a Pestről, a legjobb szállodákból politikai okokból eltanácsolt zseniális vendéglátós szakemberek kaptak újra munkalehetőséget. Rengeteget lehetett tanulni tőlük. Páratlan lehetőségem nyílott rá, hogy a „pincétől a padlásig” megismerjem a szakmát, és ezt a különleges házat! Nálunk nagyon kellemes miliőjű első osztályú étterem, kávéház, cukrászda, éjszakai bár és egy nagyon jól bejáratott söröző, a Fapad működött egymás mellett – sikeresen. Az utóbbit is nagyon szerettem. A vendégkör olyan nyelvezetet használt, amit soha nem fogok elfelejteni. Még az üzemi vendéglátást is meg lehetett itt tanulni. Nagyon érdekes, és a számomra meghatározó időszak volt.

– Mi volt az első nagy lehetőség?

– Felszolgáló-tanulóként kezdtem az érettségi után. Másfél év volt a szakmai képzés, amit nagyon jó eredménnyel zártam. Ez után a főnökeim, Molnár Mária, az igazgatónő és Solymosi Andor csúcs üzletvezető két hónapot hagytak abban a szakmában dolgozni, majd kiemeltek üzletvezető-helyettesnek. Nagyon tetszett, de egy kicsit korán jött, és menet közben kellett hozzá az iskolai végzettséget megszereznem.

– Milyen lehetőséget kaptál?

– A városban elsőként szerveztem délutáni diszkókat, később talán az országban is az elsők voltunk, akik ezt a műfajt az éjszakai bárban is meghonosítottuk. A vezetésből sokan voltak, akik ódzkodtak tőle, mivel a vendéglátás színvonala alacsonyabbá vált, mint amit előtte képviseltünk.

– Az igényességet otthonról hoztad?

– Hiszek abban, hogy sok mindent hazulról hozunk. A tisztaságot, a rendszeretetet, és a munkához való hozzáállást. Édesapámék korán reggel elmentek dolgozni, ahonnét késő este értek haza. Mindenféle szempontból figyeltek ránk, és jóra tanítottak bennünket, a gyerekeiket. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, hiszen ők voltak az első számú tanítóim. A második nagy leckét az Arany Csillag szállodában kaptam.

– Milyen mesterektől tanultál?

– Először is voltak a konyhai séfek, de a felszolgálók között is voltak nagy egyéniségek, akik nagy pesti szállodákban dolgoztak, és ismerték az etikettet. Sokat köszönhetek Solymosi Andornak, akivel nagyon sok szép és sikeres rendezvényt csináltunk közösen.

– Új dolgokba is belevágtál…

– Mindig a megújulás volt a célom, hogy valami olyat csináljunk Dunaújvárosban, ami addig még máshol nem volt. Abban a különleges szép belső térben az akkori svédasztalos fogadások egészen másként néztek ki, mint a mostaniak. Sokkal több hidegtál és különleges készítmény volt felsorakoztatva. Később a zenei irányt erősítettük. Olyan rangos jazzelőadók sora lépett föl nálunk, mint a Benkó Dixie­land Band, Pege Aladár, Szakcsi Lakatos, és rockkoncerteket is rendeztünk. A Hungária is fellépett nálunk.

– Szakmai versenyeken részt vettetek?

– Nagyon nagy rivalizáció volt a Duna-vidéki Vendéglátó Vállalat és a HungarHotels között (amelyé az itteni szálloda volt). Ez abban mutatkozott meg, hogy mindenféle szakmai versenyekre elmentünk, és igyekeztünk a legjobbak lenni. Ez gyakran sikerült.

– Mikor búcsúztál el a szállodától?

– Nagyon fájó szívvel jöttem el a szállodából ’85-ben. de a Szabó Gyula bácsi, aki az egyik példaképem és a mentorom, de a tanárom is volt, áthívott a Munkásszövetkezethez, hogy nyissunk egy szerb kisvendéglőt. Erre nekem volt egy ötletem, az üzlet neve pedig az Öreghalász lett, amit az akkori szokások szerint szerződéses formában üzemeltettünk. Egy dolgot kalkuláltunk el, hogy a hideg időszakban az épület kifűthetetlen volt. A nyári forgalom pedig nem volt elég a téli veszteség kiegyenlítésére. Az első ottani üzletet is én nyitottam abban az épületben ’76-ban, Szele Gáborral és Újbányi Rezsővel. Az volt a Strand ételbár.

– Családi panziót is üzemeltettél…

– Az Öreghalász után az egyik testvérem kinyitotta a családi panziót, a Szélkakast. Előbb segítője lettem, majd amikor belefáradt, átvettem a ház üzemeltetését. Napra pontosan ’87-től ’97-ig.

– Kemény vezető hírében állsz…

– Nagyon akaratos ember vagyok a mai napig is, de (szerintem) sokat javultam az előnyömre. Förtelmes főnök hírében álltam. A magán üzleteimben nem kerteltem, hanem kimondtam, hogy ha valaki nem úgy teszi a dolgát, ahogy én kérem, attól holnap elbúcsúzok. Minden hitetlenkedés dacára így is tettem.

– A Corner kávéház?

– Nekem „csak” egy kávézó, benne egy kis pubstílussal, és kávéházi jelleggel. Van egy kis szállodarész is, de nem igazi, hiszen nincs benne lobbi és más kiegészítő szolgáltatások sem, de nem is biztos, hogy megélnének. Ugyanis Dunaújvárosnak a turizmusa szinte nulla.

– Ha nem megy, ne erőltessük, tartja a mondás.

– A Corner a megnyitására szerintem túl vagányra sikerült, ezért két év múlva átalakítottuk a mai arculatra. Rájöttünk, hogy itt a bútorokkal és a szemléletünkkel is baj volt. Fel kellett állítanunk azt a személyzetet, és teljesen megújult környezetet alakítottunk ki.

– Hogyan alakult meg a borklub?

– Az évek során ez az egyik szakmai szerelmem lett. A rendszerváltás után alakítottunk egy borklubot a barátaimmal és azokkal, akiknek ez belefért az érdeklődési körükbe. Ma már tizenkilenc éve, hogy sikeresen ismerkedünk azzal a világgal. A hazai boros szakma nagy öregjei mind jártak itt, de mindig adunk teret a tehetséges kezdőknek.

– Ki válassza ezt a szakmát magának?

– Az, akiben megvan a pozitív kereskedelmi alázat. Mindig tudni kell, hogy a pult másik oldalán vagyunk. Nem mi mondjuk meg a vendégnek, mit csináljon, hanem őt kell kiszolgálnunk. Legyen kitartása, és bizonyos tőke is szükséges a nehéz időszakok átvészeléséhez. Egyszer fent, egyszer lent. Erre példa a pár hónappal ezelőtti Covid-roham első szakasza. Fontos, hogy legyen egy teljesen megbízható társa az embernek, akire számíthat a mindennapokban, akivel meg tudja beszélni a felsorolhatatlanul sokféle gondot, amik nehezítik a célok elérését. Ő az, aki egy kicsit kívülről is látja a napi küzdelmeket, és elmondja a megbízható, segítő szándékú véleményét. Nekem van egy ilyen társam, a Pinczési István.

– Neked a vendég a főnököd?

– Hát igen. Lényegében egy főnököm van és ő a vendég. Hasonlóan egyszerű a helyzet, akár a családban: két igazság létezik. Az Erikáé és a feleségemé. Őt hívják Erikának. Ettől is komolyabban összefoglalva azt vallom, hogy jól csinálni valamit csak úgy lehet, hogy ha az embernek rendben van a családi háttere. Támogatást kap, és nem akadályozzák a hivatásában. Ebben nagyon szerencsés vagyok a feleségemmel és a lányaimmal való kapcsolatomban.