2020.04.26. 20:00
Gazdasági okok miatt robbant ki a háború Észak és Dél között
1861. április 12-én Fort Sumter erődjének ostromával vette kezdetét az amerikai véres polgárháború. Az egyik oldalon 24 északi szövetségi állam (unionisták) katonái álltak, szemben az úgynevezett Konföderációba tömörülő 11 déli állammal (szecesszionisták).
Egy fotó a New York-i 9. hadmérnökcsapatról, pihenő közben Fotó: Buyenlarge/Europress/Getty
Fotó: Buyenlarge/Europress/Getty
Történelem
A déli államok 1860 és 1861 között kikiáltották függetlenségüket, és kinyilvánították jogukat az Uniótól való elszakadáshoz. A polgárháború több mint 970 ezer fő veszteséget követelt (a teljes lakosság 3,09 százaléka), ebből 620 ezer a halottak száma. Ez nagyobb veszteséget jelent, mint amit napjainkig az Egyesült Államok bármely más háborújában elszenvedett.
Az előzmények és okok
Az amerikai polgárháború kitörésében a rabszolgaság eltörlése csak másodlagos szempont volt, a fő okoknak gazdasági és politikai hátterük volt. Északon ugyanis a farmerek kis parcellákon tevékenykedtek, amíg a déliek ültetvényeken, ahol zömével Afrikából erőszakkal Amerikába hurcolt rabszolgákkal dolgoztattak, sokszor embertelen körülmények között. Az északiak féltek attól, hogy idővel a tőkeerősebb déliek majd felvásárolják földjeiket, és ott is ültetvényeket létesítenek, a rabszolgák által biztosított olcsó munkaerővel.
Érdekes ellentmondás, hogy a fekete lakosság csak délen tudott betagolódni az ottani társadalomba. A déli lakosság mindössze tizede rendelkezett rabszolgákkal, sokan együtt dolgoztak velük a földeken, és velük laktak a házakban, sőt együtt is utaztak, ami északon lehetetlen volt.
Észak és Dél ellentéte
Északon megjelent a feketék teljes felszabadítását szorgalmazó abolicionista mozgalom, pedig az északiak nem éltek együtt feketékkel, nem is ismerték azok érdekeit. A felvilágosultak szerint helytelen a rabszolgatartás módszere egy civilizált államban, de átfogó megoldást ők sem tudtak adni a problémára. Még a rabszolgatartást eltörlő északi államok sem tudták elképzelni, hogy a teljes egyenlőség jegyében állampolgári és szavazati jogot adjanak az akkor már több mint 3,5 millió feketének.
A legfontosabb gazdasági ok viszont az volt, hogy amíg Észak az ipari termelésben volt érdekelt, addig a déli államok földműves társadalmat alakítottak ki. Mivel abban az időben az Amerikai Egyesült Államokban nem volt személyi jövedelemadó, a szövetségi kormányzat fő bevétele a különböző vámokból és illetékekből állt, ami évtizedek alatt nehéz helyzetbe hozta a déli államokat az északiakkal szemben. A déli területek nyersanyagforrásként kapcsolódtak be a gazdaságba, az ottani nagybirtokok biztosították a dohányt és a gyapotot, azonban a gyorsan iparosodó Északkal szemben ez már hátrányt jelentett. A különbség a népesedés és az urbanizáció terén is megmutatkozott, vagyis Dél az évtizedek során egyre jobban elmaradt az északi színvonaltól, ezzel mind többet veszített politikai súlyából.
Érik a polgárháború
A helyzet pattanásig feszült, a déliek már 1858-ban is játszottak a gondolattal, hogy kilépnek az unióból, ezt csak fokozta, hogy az 1860-as elnökválasztáson a rabszolgatartás ellenességéről híres Abraham Lincoln tűnt a legesélyesebbnek. A déli államok nagy része azzal fenyegetőzött, hogy Lincoln elnökké választása esetén kilépnek a szövetségből, majd miután Lincolnból elnök lett, be is váltották ígéretüket. Elsőként Dél-Karolina lépett ki az unióból, majd rövidesen még 6 másik állam – Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana, majd később Texas – is követte példáját. Új államszövetséget hoztak létre 1861 februárjában, Amerikai Konföderációs Államok néven, külön alkotmánnyal, majd Jefferson Davis személyében saját elnököt is választottak. Nemsokára a Konföderációhoz csatlakozott még Észak-Karolina, Virginia, Tennessee és Arkansas állam is.
A déliek ezt követően felszólították a washingtoni vezetést, hogy ürítse ki a területén lévő katonai objektumokat, amit a központi kormányzat elutasított. A vita végül a két államszövetség határán lévő Fort Sumter erődjénél mérgesedett el, amelyet ostromgyűrűbe fogtak a szakadár csapatok, majd el is foglalták azt. Az összecsapás nem járt áldozattal, azonban ez az esemény ürügyet szolgáltatott mindkét fél számára a háború elindításához. Lincoln elrendelte a mozgósítást, több mint 75 ezer önkéntest soroznak be az északi seregbe, ugyanakkor a déliek is elkezdték a toborzást.
Az amerikai polgárháború
Az északiak, hogy gazdaságilag tönkretegyék a Konföderációt, tengeri blokádot vontak a szakadár területek köré, mire a déliek kihirdették a hadiállapotot. Kezdetben a két államalakulat határán voltak kisebb-nagyobb összecsapások, de az első komolyabb ütközetre 1861 júliusában került sor, a Washingtontól mindössze 40 km-re lévő Bull Run patak mentén.
Az északiak kezdetben sikereket értek el, de a déliek hamar rendezték soraikat, ellentámadásba lendültek és megfutamították az unionistákat. Thomas J. Jackson déli altábornagy ekkor nyerte el a „Kőfal” becenevet, mert a csapatai előtt az északiak megtorpantak, mintha kőfalba ütköztek volna. Ekkor ismerte fel mindkét fél, hogy a gyors győzelem helyett egy elhúzódó háborúra kell számítani.
A Konföderáció működését már a kezdetekben is több probléma nehezítette. Jefferson Davis elnök tudta, hogy csak akkor lesznek sikeresek, ha egy erős központi hatalmat építenek ki, de egyes déli államok erről hallani sem akartak, ragaszkodtak önállóságukhoz, ami széthúzáshoz vezetett. Továbbá Robert Edward Lee déli tábornok, későbbi főparancsnok azt szorgalmazta, hogy a győztes Bull-Run csata után azonnal támadják meg Washingtont, és akkor akár a győzelmet is ki lehet vívni, de tervét a déli kormányzat és a tábornokra féltékeny főtisztek elutasították. A déli hadsereg utánpótlása is nehézségbe ütközött, elsősorban a vasútvonalak fekvéséből adódóan, ugyanis a déli vonalak mindegyike észak felé futott, ami ellehetetlenítette az ellátmány zavartalan szállítását. 1861 őszére már a tengeren is folytak az összecsapások.
Harc, minden hadszíntéren
1862 januárjában Lincoln felszólította az USA tengeri és szárazföldi erőit egy egyesített támadásra a Konföderáció ellen. Tavasszal több összecsapásra is sor került, az északiak megpróbálták elfoglalni a déliek fővárosát, Richmondot, de visszaverték őket. Április 6-án volt az egyik legvéresebb ütközet, a shilohi csata, ahol Ulysses S. Grant északi tábornok visszaverte a déliek támadását, de a veszteségek óriásiak voltak. Az északiak 13 ezer embert veszítettek, a déliek pedig 10 ezret. A nyár folyamán a déliek ellentámadásba lendültek, de nem jártak sikerrel, a veszteség mindkét oldalon ismét hatalmas volt.
1862 szeptemberében Lee tábornok megpróbálta északi területekre vinni a háborút, ezért hadjáratot indított Maryland és Pennsylvania államokba. Hogy ezt megállítsák, John Pope és McClellan tábornokok seregeiket egyesíteni próbálták, de Lee megakadályozta a tervet, és megfutamította az északiakat. A szövetségiek erősítést kaptak, és ellentámadást indítottak, ekkor került sor a polgárháború legvéresebb csatájára, az antietami összecsapásban 11 ezer északi és 12 ezer déli katona vesztette életét. A harcok a téli hónapokban is folytatódtak,1863 januárjában Lincoln kiáltványában felszabadította a rabszolgákat. Ezentúl feketéket is felvettek az északiak seregébe. 1863 májusában aratta Lee a legnagyobb győzelmét az északiak felett, a chancellorsville-i csatában, azonban az északiakkal ellentétben az emberveszteségeket már nem tudta pótolni. Helyzetét még az is súlyosbította, hogy a tengeri blokád végett az utánpótlása is akadozott. 1863. július 1-3. között zajlott le a gettysburgi csata, amelyet sokan a háború fordulópontjának neveznek. A szintén hatalmas emberveszteséggel járó ütközet után Lee visszavonult Virginiába.
Az utolsó összecsapások
1864 márciusában Grant tábornokot nevezték ki az Egyesült Államok hadseregének élére, aki 120 ezer katonájával azonnal nekilátott Lee 64 ezer fős serege üldözésének. Lee bátran küzdött a túlerővel szemben, kisebb győzelmeket is aratott, de a vereséget már nem kerülhette el. 1865 április 9-én megadta magát és Appomatoxnál letette a fegyvert.
Felhasznált irodalom:
Hahner, Péter: Az Egyesült Államok elnökei (magyar nyelven). Maecenas kiadó (2006)
John Keegan: Az amerikai polgárháború. Budapest; Akadémiai Kiadó, 2012.
Vasvary, Edmund: Lincoln’s Hungarian heroes; the participation of Hungarians in the Civil War, 1861–1865 (magyar és angol nyelven). Washington
Dömötör Attila – Buzek Zsuzsanna: Történelmi lexikon, Saxum Kiadó Bt, Budapest
Vida István Kornél: Világostól Appomattoxig: magyarok az amerikai polgárháborúban. Budapest; Akadémiai Kiadó, 2011.
Magyar tisztek a polgárháborúban
Grant megengedte, hogy a déli tisztek megtartsák oldalfegyverüket, a katonák pedig lovaikat. 1865 májusában az utolsó szakadár csapat is megadta magát. A déliek teljes vereséget szenvedtek, az egykori konföderációs államok 1870-re mind betagolódtak az Amerikai Egyesült Államokba.
Az amerikai polgárháborúban egyes adatok szerint csaknem 800 magyar katona is harcolt, közülük 7 tábornok, 15 ezredes, 2 alezredes és 13 őrnagy.
Nagy többségük az északi hadseregben szolgált, a déli seregben 10-12 magyarról tudnak, de ők nem voltak magas beosztásban.
