A finom fácánleves után jön a kártyaparti

Nem tudom, hogy már eddig is hányszor rohant be a pályára, és vitte ölben az öltözőbe a súlyos, a fájdalomtól zokogó sérültet, és kötözte a sebeket, jegelte a térdeket… Vérbeli dunaújvárosi szurkoló, most már a kispadon drukkol csapatának, miközben készen áll segíteni gyógyító masszőrként. Teszi mindezt évtizedek óta. Ha kellett, azonnal segített, de sajnos most ő sem képes erre.

Jankó Árpád

Fotó: ZSEDROVITS ENIKO

Kemény időket élünk. Mégis mosolygós arccal, ravaszkás tekintettel, szépen fazonra vágott bajusz alatt a megengedett jobbnál jobb poénokkal teszi ezt az időszakot élhetőbbé. 1985 óta alapembere a Kohásznak, első osztályú birkózómúlttal, majd gyúróként világbajnoki és Európa-bajnoki bronzéremmel dicsekedhet. Immáron hatvannégy évesen sem képes abbahagyni a munkáját.

Ha valaki ezek után sem tudja, ki az interjúm főszereplője, annak elárulom: Bába Mihályról van szó. Misi nem tagadja: nem boldog. Nincs mérkőzés, nincs játék, vége a bajnokságoknak… Kemény ember, de szavából érződik a tehetetlenség, az elkeseredettség. De tényleg, mi van vele?

– Borzasztó átélni, hogy a járvány miatt be vagyunk zárva a négy fal közé. Kártyázom a feleségemmel, Zsuzsával. Tartom a kapcsolatot a csajokkal, mert szükség van arra, hogy a lelküket ápolja valaki. Időnként viccelődöm a lányokkal a neten. Szekerczés Luca mondta is nemrég, te nem fogsz már megváltozni. De ez így van jól, mert a tréfa az gyógyítja a lelket. És ez igaz – kezdte a beszélgetést.

A csapat ikonikus tagja, Bába Mihály nehezen éli meg, hogy be vannak zárva a négy fal közé
Fotó: Zsedrovits Enikő / Dunaújvárosi Hírlap

– Vége a szezonnak, addig azért volt, illetve lehet még munka, amit otthon végeztek a játékosok házi feladatként…

– Természetesen edzéstervet előírtak a szakvezetők, de azért a labda nagyon hiányzott. Ahogy valaki mondta: most a szenvedős labdás edzések is üdítenének bennünket. A jelenlegi helyzetet elfogadják a lányok, mert nincs más megoldás, ezt túl kell élni. Az edzők a kiadott feladatokat tudták ellenőrizni: például ki mennyit futott…

– Térjünk vissza hozzád. A kártyapartiról már beszéltél, egyéb foglalatosság...?

– Hát nincs sok lehetőség. Az uszoda is zárva, ami szintén nagyon hiányzik. Kerékpározom, elolvasom a lapokat, az internetet. Élvezem a régi nagyszerű futballmérkőzések ismétlését. De el ne felejtsem: legutóbb például fantasztikus fácánlevest főztem. No meg sétálok. A legnagyobb fájdalmam viszont az, hogy Lorát, Benjámint és Ákost, a három unokámat nem tudom megölelni, magamhoz szorítani őket, a lányom is éppen csak felugrik hozzánk. De ez most, ebben a vírusos világban természetes. Nem tehetünk mást, bízni kell a javuló jövőben, tudom, nem egyszerű. De állapodjunk meg abban: amíg élünk, remélünk.

Az egész család be van oltva a sport szeretetével
– Arra vagyok büszke, ha egy tíz évig nem látott volt játékosunk megjelenne a csarnokban, én akkor is úgy érezném: mintha tegnap váltunk volna el. Olyan szeretettel közeledne felém. És ez a válogatottnál eltöltött hat évemről, az ottani munkámról, kapcsolataimról is szól. Három Eb-n, két vb-n jártam, egy-egy bronzérem birtokosa vagyok. A családom be van oltva a sport szeretetével. Feleségem minden Kohász-meccsen ott van, Edina lányom kézilabdázott, Zoltán fiam jégkorongozott. Beni unokám is hokizik, Lora gumiasztalos tornász – mondta korábban.