Sok dolga van a legendának, a jövő évi olimpián is szurkolni kell

A hetvenegy éves legenda a Dunaferr SE kajak-kenu szakosztálya évzárójának volt vendége, ahol készségesen beszélgetett velünk is. Nagy örömmel jött Dunaújvárosba, hiszen magáról tudja, amikor az ő példaképei megjelentek, a levegő is másként vibrált.

– Azok az eredmények, amiket elértünk, hogy szinte húsz éven keresztül le sem szálltunk a dobogóról, meghatározók voltak a sportág népszerűsítésében, sokat dolgoztunk azért, hogy a kajak-kenu, de főleg utóbbi elfoglalja helyét ott, amit megérdemel. Ez az én utam a mai napig, vannak olyan versenyzőtársaim, akik nem vesznek részt ilyen közösségi szerepvállalásban – mondta.

Ebből kiderül, Wichmann Tamás a mai napig szorosan kapcsolódik a sportághoz, az MTK-hoz heti rendszerességgel lejár, illetve Szobon Kammerer Zoltánnal a nulláról épített fel egy egyesületet. – Persze, nem vagyunk olyan eredményesek és sokszínűek, mint a Dunaferr SE, de jól működünk, a gyerekeket bevonjuk a klubéletbe olyan szinten, hogy nekik is élmény legyen oda járni. Ki is mondtam a legfontosabb szót ezzel, ami a sport, de az életnek is az egyik alapmotívuma, hogy legyen meg benne az élmény. A gyerekeknek ezt kell adni, örök életre szólót. Azután ezeket emlékké lehet formálni, majd pedig, amikor idősebb lesz, akkor mindez átalakul kötődéssé, ez segít egy versenyzőnek a sport közelében maradni. Az élmény, emlék, kötődés hármas ha megvan, akkor egy összetartó közösséget tudsz létrehozni – tette hozzá.

A betegek nem halnak meg az olimpiai döntő alatt

Aztán megtudtuk, a Dunaferr szakosztályelnöke, Pető Zsolt is egy évig a tanítványa volt, amire ma is büszke, emlékszik rá, a sportolás mellett a tanulásban is jeleskedett, örömmel látja, hogy egy ilyen sikeres szakosztályt irányít Dunaújvárosban.

– Kicsit mostohán bánt velük a sors a szegedi világbajnokságon, de szerintem versenyzőiknek van esélyük kivívni az olimpiai szereplés jogát. Bízom benne, a srácok nem adják fel, és azt a munkát elvégzik, amit Vajda Attila olimpiai bajnok edzőjük irányít, és az az elképesztő akarat, amit át­plántál a fiúkba, továbbá a tehetségük elviszi őket Tokióba. Nagyon szurkolok nekik, amiben tudom, segítem őket is. Például elmegyek hozzájuk és elmesélem, mekkora könnyeket ejtettem, amikor Kopasz Bálint nyert a szegedi világbajnokságon. Tudatosuljon bennük, rajtam kívül sok millióan vannak így, hiszen a munkahelyeken megáll az élet, ha lehet, az étteremben mindenki feláll és leteszik a kanalat, amikor megy egy magyar érdekeltségű olimpiai döntő, a betegek nem halnak meg addig, amíg le nem megy az adott esemény. Ez egy érzelem, sportágtól függetlenül, hiszen gondoljunk bele, 2016-ban micsoda örömmámorban úszott az ország, amikor a labarúgó-válogatott az Európa-bajnokságon szerepelhetett. Próbálom elültetni a fiatalokban, legyenek tisztában a személyiségük, eredményük fontosságával. A társadalom jelentős része odafigyel ezekre a jelentős sikerekre, és hiába hurrogja le néhány ember a sportot, az még mindig megtartja azt a kohéziós erejét, amire hivatott volt több ezer évvel ezelőtt és manapság is.

Arra a kérdésre, vajon az utóbbi években miért nem sikerült a szakágban kiemelkedő eredményeket elérni, nem köntörfalazva azt mondta, olyan edzőket és versenyzőket sztároltak, akik nem igazán hozták azt, amit elvártunk tőlünk. – Általában az nem jó, amikor a farok csóválja a kutyát, ez fordítva szerencsésebb – emelte ki.

A gyógyulás ebben az esetben nem akarat kérdése...

S ha már az akarat szóba került, természetesen egészségi állapota felől is érdeklődtünk, mert nem jó, nagyon nem jó híreket lehetett hallani, olvasni róla. Igaz, nem szeret beszélni róla, de pár mondatban vázolta a helyzetet:

– Sajnos ez nem az akaratnak a kérdése, bár csak az lenne. A betegség, amit most megélek, nem arról szól, hogy abból olyan gyakran meggyógyulnak az emberek, mondjuk ki, minimális rá az esély. Így azt mondom, a 2020-as olimpiát nagyon szeretném még megnézni… Persze nem mondom, hogy idő előtt leteszem a kanalat, amíg a Teremtő és az élet úgy akarja, nekem itt van dolgom. Különösen, hogy hat gyermekem és hat unokám van… Az ő mosolyuk és nevetésük számomra nagyon sokat számít, éppen ezért is, amíg lehet, nem adom fel. A szakma mellett egyébként aktív nagypapa életet is élek, például a napokban megnéztük a Diótörőt, vagy a Parlamentben részt vettünk a Gyermekmentő Szolgálat (ahol karitatív tevékenységet folytatok más neves sportolókkal) karácsonyi ünnepségén, ahol nyolcszáz anyaországi és határon túli, részben hátrányos helyzetű gyermek volt a vendég.

Emellett az Aranycsapat Alapítványban is dolgozik és a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületével járja a magyarok lakta területeket, nagyon sok helyre jutottak el határon innen és túl.

Wichmann Tamás számára az is jóleső érzés, hogy a mai napig nem felejtették el, tudják ki ő. – Erre nincs mint mondani – utalt a dunaújvárosi rendezvényre is, ahol óriási tisztelettel fogadták. Egyébként pályafutásából egyedül az olimpiai elsőség hiányzik (dobogós helyből van három), amit még ennyi idő távlatából sem feledtet a kilenc vb-arany, az Európa-bajnoki címek és a harminchét magyar bajnoki elsőség. Ahogyan hozzáteszi, nem sikerült az i-re a feltenni a pontot, pedig akkor biztosan másként alakul az élete. A legfájóbb a moszkvai, 1980-as ötkarikás seregszemle, ahol sérülés miatt hajót kellett cseréljen, amik akkor fából készültek, annak kiismerésére, beállítására nemhogy egy nap, egy hét is kevés lett volna. 1968-ban és 1972-ben a nagy rivális román Patzaitchin győzte le.

– Most volt a hetvenedik születésnapja, amit Bukarestben egy óriási rendezvényközpontban tartottak, kimentem személyesen megtisztelni. Erről ő nem tudott, egy videót küldtem neki, amit levetítettek, majd megjelentem és megveregettem a vállát, hátrafordult és láttam, igazi, tiszta öröm volt a szemében... A sport egyik legszebb része, hogy ilyen igaz barátságok születhetnek.

Wichmann szerint azért az jelent valamit, ha a mai napig megjelenik külföldön egy világ­eseményen, felismerik, megveregetik a vállát. Nagy dolognak tartom, hogy egykori ellenfeleim közül ki tartott meg barátjának, és szerencsére sokan voltak, vannak. – Szerencsés időszakban születtünk, igazából az ´56-os forradalmon kívül nem kellett megszenvedni semmit, de akkor is elrejtettek minket kicsi gyerekeket. Az események után láttuk a kilőtt tankokat, az utcákon a sok összeégett, legyilkot holttestet. Nagyon remélem, ilyent többet nem kell átélnünk, hiszen van mit és kiket félteni. Kívánom, ez a béke maradjon meg sokáig, és az egymás elleni, akár mindennapos küzdelmek a sportpályákra koncetrálódjnak csak.

Büfésnek ment, aztán bekerült a Bujtor-filmbe

Egyébként a legenda amolyan „amerikás” életutat járt be, hiszen nem csak a sportban tette le a névjegyét. Miután 1979-ben két világbajnoki aranyat szerzett, az év sportolója lett itthon, a világon pedig a kilencedik, más magyar hírességekkel szerepelt a fővárosi nagycirkuszban, filmekben, az Elvarázsolt dollár címűben véletlenül lett Ötvös Csöpi színésztársa. Bujtor Istvánnal jó barátságban volt, aki Wichmannt eredendően a stáb büfésének és szakácsnak, mert eredendően ez a szakmája, hívta a forgatásra. Azonban a főgonosznak kinézett atléta nem jelent meg a forgatáson, végül Bujtor Tamást kérte fel a beugrásra Popej szerepében, aki így részese lett ennek a kultikus filmnek is.

Emellett harmincöt évig Budapesten vezetett egy kis, kultikussá vált éttermet, amire a legenda szerint sosem kellett cégér, mert mindenki tudta, hova kell menni. Nem csak sportolók és művészek, híres színészek találkozóhelye volt, mint Wichmann mosolyogva hozzátette, de volt, hogy hajnalig énekeltek az utcazenészekkel. – Olyan gyűjtőhellyé vált a hely, hogy fogalom volt az atmoszféra, a hangulat. Sajnos amikor kiderült a betegségem, nagyon keményen rágódtam azon, mi legyen, de végül a vendéglátást már nem mertem bevállalni, így tavaly eladtam a helyet.

Van ami többet ér, mint az ötkarikás aranyérem

Amikor a másik sportági ikon, Kolonics György elhunyt, a temetésen ő törte el puszta kézzel a lapátját. Ezt nem ott találta ki, hanem korábban is szokás volt az eltávozott társak búcsúztatásakor ezt tenni. Majd idéz egy nótából: „A kezemben nincs lapát, elötörött a szára, nincs tovább...” – Kicsit misztikus a dolog, de azzal együtt legyen eltemetve munkaeszköze, aki használta. Egyébként szüleim sírjától nem messze nyugszik Gyuri is, amikor elmegyek mellette, mindig fejet hajtok előtte, rendre van rajta virág és ég a gyertya, ez azt jelenti, az emberek nem felejtették el. Ez nagyon jó érzés számomra. Karácsony alkalmából felvetettük, amikor összejön a család, az unokák, rájuk nézve nem gondolja azt, ez többet ér, mint a hiányzó olimpiai arany­érem. – Ezt ki nem mondom, de így érzem. Tényleg...

Az győzte le, akit ő készített fel

A ´70-es években még egy ország szurkolt neki, a nők bálványa volt, és soha senki nem nyert annyi magyar bajnokságot, mint ő. Bár szívesen maradt volna a sportágban, de komolyabb szerepet sosem kapott, ezt részben a moszkvai kudarcnak tulajdonítja, illetve annak, hogy hazaárulónak kiáltották ki, miután maga mellé vette, nála lakott és ő készítette fel ingyen, barátságból sporttársát, a jugoszláv Matija Ljubeket. Aki aztán az 1978-as világbajnokságon nagy csatában legyőzte Wichmannt, a magyar kenus ezért UNESCO nemzetközi fair play-díjat vehetett át. Az 1984-es olimpiára a keleti blokk bojkottja miatt ki sem utazhattak, aztán Ljubek párosban ott is győzött.