Egy gyémántdiplomás földvári ember tiszteletre méltó életútja

Nemrég a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán végzett hallgatók között a dunaföldvári Szeleczki Sándor is kézbe vehette gyémántdiplomáját – ahogy a köznyelv ezt az oklevelet nevezi. Az intézmény egy könyvet is átnyújtott a jubilálóknak a kerek évfordulós egykori hallgatóik szakmai életrajzával. Csaknem háromszázan kerültek be a kötetbe. A megható ünnepségen az 1959-ben végzett nyolcvan körüli létszámból negyvenen voltak jelen. A mezőgazdasági gépész szakról mindössze négyen.

Nem akármilyen időszakban voltak ők egyetemisták: 1956 és 1959 között. Élményekről, életútról, döntésekről és tanulságokról beszélgettünk a nyolcvanhét éves Szeleczki Sándorral és feleségével, Marikával, aki most is – ahogy a hatvan évvel ezelőtti diplomaosztón – választott párja mellett volt. Hogy került az ötvenes évek elején egy földvári fiú a Műegyetemre?

– Családi történet ez. Az oklevél átvétele után emlegettük is, hogy ezt a bátyámnak köszönhetem. Az általános iskola befejezése után két évig itthon maradtam a földeken segíteni a szüleimnek, akik hat holdon gazdálkodtak. Jóska bátyám, aki frissen végzett agronómus volt, nógatott, hogy tanuljak. Mindig a gépészet érdekelt, így géplakatosnak mentem két évre. De egy napot sem dolgoztam a szakmában. Szerettem a matematikát, fizikát, kémiát. Akkor indult egy kétéves szakérettségi tanfolyam Fehérváron, s végzés után a tantárgyi eredmények alapján felvettek a Műegyetemre.

Nem hétköznapi korszakban volt egyetemista, gondolhatnánk. Történelmi napokat éltek meg.

– Életem fő élményeként emlékszem azokra a napokra. Másodévesként 1956. október 22-én részt vettem a nagygyűlésen, majd másnap a felvonuláson a Bem szoborig. A harmadik napon láttam, amint a tömeg gyülekezett, s ahogy megjelent három szovjet harckocsi, s odafordult a Parlament elé. A politikába nem keveredtem, fegyvert nem fogtam. Majdnem a saját bőrömön tapasztaltam meg az életveszélyt. Amikor mentünk át a Margit hídon, kattogtak a lövedékek, a társammal kúszva értünk át. Úgy döntöttünk, hazamegyünk a családhoz. Csak november végén folytattuk a tanulmányainkat.

– Hogy milyen képzés folyt az ötvenes évek második felében az egyetemen? Magas szintű, remek tudós tanárok, professzorok tanítottak minket. Sokat tanultunk tőlük, s nem csak tantárgyi ismereteket. Jó kapcsolatban voltak a diákokkal, segítettek, tanácsot adtak. Példát mutattak, hogyan kell az emberekkel foglalkozni. Sokféle embert megismertem, hogy milyen az emberi természet. Ennek a tapasztalatnak hasznát vettem egész pályámon.

– Talán különös, de a szakmámban egyetlen percet sem dolgoztam. Mezőgazdasági gépész szakon végeztem, szakdolgozatomban a krumpliszedő gép egy akkor újnak számító típusát terveztem meg, ami nemcsak kiszántotta a krumplit, hanem ki is rázta. De nem a mezőgazdaságban töltöttem az aktív évtizedeimet. Diplomával a kezemben 1959-ben sokfelé mehettem volna, de haza akartam kerülni Dunaföldvárra. Hazahúzott a szívem. A Rostkikészítő Vállalat földvári üzemébe műszaki szakembert kerestek. Így az akkor háromszáz embert foglalkoztató kendergyárba kerültem, amelyben akkor épült a bútorlap üzem. Tizenhét évig dolgoztam ott. A gyakorló mérnöki időszak után főművezető, majd műszaki vezető lettem. 1976-ban váltottam, s az Oxigén- és Dissousgáz gyárban a cseppfolyós oxigént gyártó új üzem építését és indulását vezényeltem. 1983-ig a gyár vezetője voltam. Majd a Dunaföldvár és Vidéke Áfész-nél ipari osztályvezető beosztásban folytattam a munkát egészen 1991-ig, nyugdíjazásomig. Ebben az időszakban a szövetkezet betonüzemet, szikvízüzemet és exportra is gyártó lakatosüzemet működtetett. A három, földvári munkahelyen végig embereket irányítottam. Ezért volt fontos a Műegyetemen megszerzett tapasztalat, bár nem az ott tanult szaktudást hasznosítottam. A saját szőlőmben és kertemben persze gazdálkodtam, s 1999-től csaknem másfél évtizeden át a Dunaföldvári Kertbarátok közössége elnökeként tevékenykedtem. A mai napig tiszteletbeli elnöke vagyok. Egy több mint száztagú közösségben hasonló emberi, kapcsolati, szervezési feladatokat kellett megoldani, mint a munkahelyeken.

S hogy mennyire sikeresen? Azt már a tudósító teszi hozzá, hogy 2015-ben a város képviselő-testülete a Dunaföldvár Díszpolgára címet Szeleczki Sándornak ítélte a kertbarátok elnökeként végzett kimagasló közösségi tevékenységéért. Munkája mellett mindig fontos volt számára a szeretetteljes család is. Marikával ötvenkilenc éve házasok. Két lányuk, négy unokájuk és két dédunokájuk van. De ahogy korábban lapunknak nyilatkozta – a közösség a lét alapja. Aki magába zárkózva él, aki nincs közösségben, annak nincs élete.