Három lépés szerelem

I. Ők

A fiú ment, a lány maradt. Sokadszor ismételték, hogy azonnal indulnak. De csak álltak, nem létezett számukra a világ, nem hallottak zajokat, sem a hajómotorok dübörgését, sem a kikötő nyüzsgését, sem a hordárok káromkodását.

Ahogy álltak, s nézték egymást, látszott, hogy nem ismerik elég régen, s elég jól egymást. Csak nézték egymást, csak a szemükkel kapaszkodtak a másikba. A lelkek ragaszkodása volt ez. Csakis azok képesek így nézni egymást, akik hirtelen éltek meg nagy érzéseket.

A lány a szatyráért nyúlt, s a hajóhídról szólt vissza: „Take it easy!”. Vedd könnyedén! S mosolygott, akár búcsúzáskor a pályaudvaron szokás.

Hát így ér véget egy nyári szerelem. Lehet, váltanak még pillantást, jön levél is talán, de az érzés, amilyen gyorsan köt, olyan gyorsan oldódik – ezt mondják. Ilyen az egynyári szerelem. Gyors. Könnyű. Nem okoz nagy válságot, pár napig fáj csupán, néhány órácskából kell kifacsarni mindent.

Nyugalom! Csigavér. Nyugalom? Most? Amikor az együtt töltött óra pár percnyire zsugorodik csupán? Amikor pillantásokba kell belesűríteni heteket, éveket, utólag bepótolni és előre megélni mindent?!

Zuhannának bele az életbe, felpörgetnék magukat, élményre vágynak, felfedezni templomokat, kiskocsmákat, egymást. Vágynak. Hagymás rostélyosra, bronzbarna bőrre, könnyű flörtre. Mesebeli kiskakasok, akik tele akarják szívni magukat az élettel, ifjon vagy negyvenesen, szezonvégi áron kínálják oda magukat másnak, mert elfelejtik, hogy kevesebb több lenne. Akkor élnének igazán, ha hagynák, hogy rájuk találjanak a percek. De ha kergetik, kifulladnak.

Rablógazdálkodnak. Tilos? Szabad? Muszáj? Az idő válaszol: miként férhet bele egy pillantásba minden, mozdulat, dallam, reggeli kávé, a hazáig kísérő eső, a gyerek láza, a kedves bánata.

Not take it easy! Nem csigavér. A lány szatyra letéve. A hajókötél feszül…

II. A fiú

Jó volna megtapadni az éjszakán, felröhögni, ócsárolni magam; na, ez nem jön össze. Pityergek, eszembe jut, ahogy a lépcsőfordulónál jön szembe! Ó, ahogy örülhetne, gyengéd lehetne. Nyúlnék, végül mégsem. Ez fájdalom a gyomorban, a torokban. Rohadt ma, rohadt én! Fújom a füstöt, szétvet az izgalom.

Jusztis megtapadni az éjszakán. Tapsokat gyűjteni, kigondolni, hány perc múlva válik a jelen csukló múlttá, évekké, uralkodni és nem félni…

Mi van az arcomra satírozva? (Őrület: tudja, amit én tudok – tudom!) Tud meglátni, adni, sírni, rajongani, a csalóka időt megállítani, kéjtől reszkettetni. Csak most ne jöjjön hibás agyműködés, a következmény súlyos, évek múlva ráborulok e képekre, de akkor már mindent fél liter konyak után sejtek meg. Mit kéne tennem?

Róla akarok írni, neki. Lehetne. Miért ne lehetne? Vele élvezni, foltos ágyneműből kikecmeregni, bort locsolni a képünkbe, hajnalig inni… Időnként jó okádni a klozetba, reggelente a flaszterra köpni, zuhanyozni a szeretőkkel, méteres cigiből slukkolni. Jó megtapadni az éjszakán, kitárulkozni a selymes bundájú vágynak.Itten szaxofonozik a fülembe egy ökör zenész? Le kell döglenem, magamban beszélni, túlüvölteni ezt a kurvaszép hangszert. Hideg van. Itt szorít, ott meg elszakadt. Jó volna kitépnem magam innen, bele a tenyeres-talpas üde valóságba. Csak menne már az a hajó, a fenébe is a kötelekkel!

III. A lány

El is jöhetnél. Ide is bújhatnál mellém, ha amott hideg van. Talán mondanék is valamit: a bocsánatos vétkezésnek nincs határa, ám egy idő után nincs föloldozás sem. Nincs? Várnám, hogy mondd:

– Visszajöttem…

– Már mindegy – mondanám talán – elveszítettelek. Nem vagy ugyanaz, ha el tudtál menni.

Nem vagy boldog – hát vétettem ellened. Nem lett volna szabad elengednem téged. Oda kell adnom másnak, ha boldogabb vagy vele. Ellenünk vétek, ha hagyom, hogy így legyen. Ezért mondanám (talán):

– Ne légy velem távol tőlem. Amit most adok, neked lehetőség, nekem önigazolás, hogy megtettem érted mindent.

Úgysem menekülhetsz. A múlt szüntelen feltámad majd benned. Elég a gondolat nyomorúsága, a képzelet magánya, az érzések riadalma. Vedd hát karodba az életed. Gyere, ha tudsz, vagy szakíts, ha bírsz. Bekerít úgyis a jövendő. És igenis: üres tenyerek kívánnak éjszakánként, képzelt gyerekek ábrándja keserít – írnám, de régóta már eltévedek a szavak bozótjában, nem lelem az igazságot, nem találok magam körül fölgombostűzhető rovaremberke-sorsot. Szavaimmal kiszolgáltatottá teszem magam – itt állok a hidegben meztelen. Ordítanám, ha biztos volna, hogy elhiszed:

– Légy általam boldog, és szenvedj velem.

De tudom, döntesz, és hibázol. Egy darabig még ámítod majd magad. Hűséges szerelmeket fogadsz (másnak), ígérsz felhőtlen örömöt. Vagy elbizonytalanodsz, s mindenben csalást gyanítsz. Vagy elfásulsz, s hagyod magad sodródni pohártól ölig, portól mocsárig. Lidércezik majd veled az élet.

Vigasztalhatnálak is, biztathatnálak is. Csakhogy szépeket mondani könnyű. Ez a nehéz beszéd – súlyos üzenet. Bántó és kegyetlen, mert őszinte és igaz.

Mi lesz? Ó! Riadnunk, sírnunk, siratnunk idétlen indulat. Csak suttogjunk hát, megszégyenülten.

És közben nézd: megőszül bennünk az élet.