Ezekben a kézműves remekekben a készítő lelke is benne van

– Tízévesen készítettem az első tarsolyt, még most is megvan. Mi lehetett az alap, az indíttatás? Édesapámnak jó a kézügyessége, nagybátyám asztalos, s autodidakta módon megtanult festeni, van cipész a családban, a nagyapám pedig népzenével foglalkozik és mindig vitt mindenhová. Tűzzománc volt az első, amivel foglalkoztam, de ötvös, aranyműves dolgokkal is nyolcadikos koromig, de a bőr megmaradt.

A szakmát bárki megtanulhatja, de jó ízlése keveseknek van. Honnan ez a különös igényesség?

– Nem tudom, ez valahogy így alakult ki az évek alatt. Nagyon tini tudtam lenni, de erre valahogy nagyobb igényem és érzékem volt. Gyerekkoromban is úgy voltam vele, hogy szeretnék nagyon egyedit készíteni. Már a Kisképzőben is megelőztem az osztálytársakat abban, hogy négy-öt évvel korábban elkezdtem népi bőrrel foglalkozni. Már az iskola alatt is próbáltam ismerősöknek, barátoknak kisebb-nagyobb dolgokat csinálni. Ha az ember valamit szeret csinálni, egyre jobban érdekli minden. Nem csak maga a szakma, hanem a hozzá kapcsolható egyéb szakmák is. Így történt, hogy a fesztiválszervezéstől kezdve az oktatással kapcsolatos szakmákon át, a díszdobozkészítés, a bőrdíszművesség, az andragógia, vagy ahogy akkor hívták felnőtt-neveveléstan, a játszóházi foglalkozásvezető szakmákat is megtanultam. Nem is tudom felsorolni. De tanítottam is már húszévesen.

De miért? Nem bízol meg másban?

– Úgy gondoltam, ha magam csinálok meg valamit, akkor az biztos a legjobb lesz. Az első weboldalamat is magamnak csináltam. Azt már akkor is láttam, hogy ha magam csinálok mindent, akkor sokkal lassabban haladnak a dolgok, így viszont nem fogok tudni mást hibáztatni. A felnőtt lét felé haladva erősödött, hogy ha elrontok valamit, akkor vállaljam érte a felelősséget. Azt nem tudom elmondani, hogy a munka szeretete miatt lettem értelmes felnőtt a visszajelzések alapján, vagy pedig ahogy szoktak az emberek, felnőnek és a munkájukban is meg tudják állni a helyüket. Gyakorlatilag én nem tudom különválasztani a munkámat, de lehet, hogy azért, mert nem is munka. Többször elhangzott már kiállításmegnyitókon: István még sosem dolgozott. Mert aki a hobbiját választja munkának, az soha nem fog dolgozni.

Hogy kerültél Dunaújvárosba?

– Link voltam, nem tanultam annyit, amennyit kellett volna, és a harmadik év végén eljöttem a Kisképzőből, és a Lorántffyban folytattam bőrdíszműves szakon Molnárné Lukács Anitánál, akivel azóta jó barátok és kollégák lettünk. Ő karolt fel, mert látott bennem valamit, amiért nem tudok elég hálás lenni. Vele kezdtem eljárkálni fesztiválokra, ahol már be tudtam mutatni a dolgaimat.

Nagyon veszélyes, ha a hobbid a munkád, mert nem lehet abbahagyni. Mivel kapcsolsz ki?

– Ha a szakmát, a bőrművességet, az alkotást félreteszem, azon kívül van a fotózás. Az tetszik, de egyelőre a saját cuccaimat fotózom. Ha belegondolsz, az is lehet egy kikapcsolódós nap, amikor egy divatfotózást csináltok. Na jó, gyűjtöttem bélyeget. Régen horgásztam is. Igazából annyira széles körű az a miliő, amivel foglalkozom, és annyi élvezhető dolog van benne, hogy nem feltétlenül van igényem másra. Szeretek kirándulni, túrázni. Újabban nagy kedvencünk a párommal, Vikivel, hogy járjuk a várakat. Eddig a kikapcsolódás az volt, hogy fesztiválra járkáltam. Gondolj bele! Meghívnak egy motorostalálkozóra. Ott is vannak koncertek, kajálsz, dicsérnek, vagy leosztanak, vásárolnak, a szeretteiddel, vagy a barátaiddal vagy. Rengeteg ismerősöm van a mumifikálótól kezdve a szívsebészen, a jogászon át. Persze Marika néninek is örülök, ha áthozza a táskáját, hogy javítsam meg. Persze nem kérek érte pénzt, mert nem leszek se gazdagabb, se szegényebb fizikálisan, de lélekben mindenképpen. Azt a gyermeki őszinteséget, amit beleteszek a munkáimba, vagy a szűkebb környezetemben sugárzok kifelé, ezt százszorosan szoktam visszakapni. Az érzelmi részét nem lehet leírni, vagy elmondani, de higgyük el, az úgy van! Jót tenni úgy gondolom, a legtöbb ember szeret. Legalábbis a baráti körömben így van, segítjük egymást.

Ezek a minták honnan jönnek?

– Vegyes. Alapvetően a magyar népi tárgykultúra, illetve a honfoglaláskori, avar, etruszk, amelyeket nem feltétlen tudnám már szétbontani, hogy melyik melyik. Ezek évek alatt ivódtak belém. Annyi minta van! Végül is ez egy saját stílusú vonalvezetés, amiben magyar, viking és japán mintavilág lelhető fel, de a növényi ornamentikák, vagy a görög formák is előfordulnak. Szabadon, magam alkotok, de nem zárkózom el a kérések megvalósításától sem.

Az átlagember számára elképesztően magas árat kérsz. Mitől kerül ennyibe?

– Az életem van benne. Az a huszonnégy év, ami bízom benne, hogy még hatvan, vagy hetven lesz. Drága az alapanyag és sok óra munka benne van. Jó anyaggal, jó szerszámmal, hozzáértéssel ha sokat gyakorolsz, lehetsz mesterember. De ha a lelkedet is beleteszed, akkor születnek talán olyan darabok, amiket megismersz, ha már találkoztál a munkáimmal. Megvan a stílusa és örök darab. Akik hasonló igényességűek, mint én, megveszik. Ez is viszonylagos. A kanadai magyar rácsodálkozik, hogy csak ennyi, mert náluk fele ilyen igényességű darabok két-háromszor ennyiért elmennek. Én pedig lokálpatrióta vagyok, éppen húsz éve vagyok a városban. Szeretek itt, nem fogok elmenni külföldre.

Egészen komoly helyről kerestek meg. Elmeséled?

– Bízom benne, hogy lesz folytatás. Írt egy hölgy, akiről kiderült, hogy Patrizio Bertelli titkárnője. Azt írta, hogy szeretne meglátogatni Bertelli úr, a Prada vezérigazgatója, mert lát valami egyediséget a munkáimban, szeretne rendelni, és esetleg valamilyen formában még közösen is tudnánk dolgozni. Sokféle lehetőséget említett. A két hét múlva induló új weboldalam már nagyon jó alappal szolgál majd, hogy személyesen megkeressem, hiszen odaadta a névjegyét, hogy elérhessem. Az egy világcég, én nyilván nem vagyok az, de nyilván látott potenciált abban amit csinálok. Tudtam, hogy el kell indulnom a modern vonal felé, hogy fogyasztható legyen a külföld számára. Az egy sokkal letisztultabb világot jelent, de akkor mitől lesz Steixner? Nem akarok bedolgozni senkinek, maximum valaki segítségével válni Steixnerré. Erre tett is utalást, hogy a név maradhat.

Bertelli úr ideutazott hozzád. Mire volt kíváncsi?

– A műhelyt, az életteremet szerette volna látni, gondolom, hogy milyen ember lehetek. Nem tudom, az ő fejében mi játszódott le, iderepült, és egy hatalmas autó állt meg itt a Május 1. utcában, amiből a tolmács és a titkárnő társaságában szállt ki. Tíz egyedi táskát kért, amit tíz boltjában tenne ki az én nevemmel. Ez most még várat magára.

Kézzel, szívvel, lélekkel készülnek

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara a „Griffes kollekció” elnevezésű terméket Magyar Kézműves Remeknek ismerte el. Indoklás: Ez a termék a legjobb magyar céh- és kézműves hagyományokat testesíti meg. A magyar népművészet olyan díszítő elemeit viseli, amelyeket készítő mestere csak tiszta forrásból merített.

Steixner István 24 éve alkot bőrművesként, eddig 30-nál is több kiállításon és 609 fesztiválon vett részt. Mára 37 országból érkező, közel 9000 felkérést volt szerencséje teljesíteni, amelyeket közös tervezés után személyre szabva készít, magas minőségben. Hozzávetőleg 42 000 munkaóra van mögötte, amely alatt 6341 alkotás került ki a kezei alól közel 4310 négyzetméter bőrből. Alkotásainak mindegyike kézzel készül, maga tervezi a mintát, szabja a bőrt, varrja össze a darabokat. Bármilyen mintát, képet, vagy szöveget meg tud jeleníteni a bőrből készült tárgyakon.

Ars poeticája: „Célom, hogy alkotásaimmal bemutassam azon tárgyakat és motívumkincset, amely a magyar nép sajátja, amelyet a történelem viharai sem tudtak eltörölni, megváltoztatni.”