A popkultúra, a groteszk és a művészet násza

Ryan Murphy és Brad Falchuk tudja, hogy mitől döglik a légy, pontosabban azt, hogy mi kell a népnek. Képesek voltak megalkotni egy olyan sorozatot, amire úgy várt az egész világ, mint a Messiásra. Nem, nem a Trónok harcáról van szó, hanem egy sokkal inkább rétegsorozatról, ami egyáltalán nem arra hivatott, hogy családokat szegezzen a képernyő elé, noha az évadok során valamennyire eltávolodott magától, és kissé fogyaszthatóbbá vált. Ez az Amerikai Horror Story.

A horrort nem kell „véresen” komolyan venni, az átlag 16-os besorolás is jó lehetne, bár egyes részekkel azért elszaladt a ló. A 2012-ben indult, most nyolcadik évadánál járó alkotás minden évada külön történet dolgoz fel, körbejárva a drámát, a horrort, a thrillert és kissé a fantasyt is minden létező oldalról. A színészekkel elég szelektíven dolgozik a rendezés: van, akit majd minden évadban szerepeltetnek (Evan Peters, Kathy Bates, Jessica Lange) és akadnak, akik csak egy-egy rész vagy évad erejéig jelennek meg, kicsit amolyan Tim Burton-módra.

Annyira abszurd, hogy már-már művészi a sorozat

Az első évad egy elátkozott házban játszódik, itt van alkalmuk először beleszeretni a rajongóknak Evan Petersbe, itt nézzük először tátott szájjal az audiovizuálisan zseniális intrót és itt érezzük először azt, hogy ez nem egy gagyi szellemkislányos valami lesz. A tipikusan „itt megöltek valakit, de rossz ebben a házban lakni” alaptörténet nem sok izgalommal kecsegtet, de addig csavarják a szálakat és olyan jók a színészek, hogy mégis több lesz egy zs-kategóriás sablonhorrornál. A néző máris várja a második felvonást, ami Zártosztály címmel és egy nagyon hálás pszichiátriai körítéssel érkezik, és talán ez az összes évad közül a legerősebb, egyben az, amelyiket biztosan nem akarunk újranézni. A Boszorkányok már fogyaszthatóbb, főleg a kamaszlányok számára, a Rémségek cirkuszának inkább a koncepciója jó, de maradt még benne szufla. A Hotelt elviszi a hátán Lady Gaga, de a következő három részben már érződik egy kis fantáziahiány.

Ami zseniális a sorozatban, az a végtelen abszurditása, a szárnyaló fantázia, a magukat több oldalról bemutatni képes színészek, egy atmoszféra, amit semmilyen félelmetesnek, nyomasztónak szánt sorozat nem tudott megvalósítani sohasem, és a helyenként már-már művészinek tetsző megoldások (intró). Ja, és főleg, hogy bármelyiket bármikor megnézhetjük, hiszen különálló rémmesékről van szó.