Nintendós túlélőshow

Gyermekkorom egyik legmeghatározóbb filmjei között szerepelt az oldschool Jumanji. Elsősorban azért, mert olyan atmoszférát teremtett, hogy sok év távlatából visszatekintve is libabőrös érzést kelt, ha visszagondolok arra, ahogy a föld alá rejtett társasjáték évek óta érintetlenül várja, hogy megtalálják, és van hozzá a rettenetes dübörgő hang. Nem tudom, hogy maga a dübörgés, vagy a játék során előtörő, bibliai vészekre emlékeztető szörnyűségek voltak-e számomra ijesztőbbek, de az biztos, hogy ami az esetleges folytatást illeti, nem olyat vártam, mint amilyen a második rész volt. Igaz, ez sem rossz.

A Jumanji: vár a dzsungel sem műfajában, sem hangulatában, sem nagyságában nem olyan, mint az elődje volt, azt viszont nem lehet rá mondani, hogy ez rossz. Aki viszont a régi élményre vágyik, az csak akkor nézze meg, ha nem túl kritikus.

Tekintve, hogy a Vár a dzsungel már hosszú évekkel később készült el, mint a klasszikus elődje, egy modernebb vonulatnak is hódol. Itt nem egy társasjáték szivárog át a valós (bár mi a valós?) világba, hanem a szereplők kerülnek át egy párhuzamos síkra. A játék pedig ezúttal egy videójáték, abból is a klasszik nintendóra emlékeztető valami, a diákok, akik az áldozataivá válnak viszont nagyjából egy kaptafára épültek a ’95-ös bagázzsal.

A történet szerint a kíváncsi kis nerdeket beszipolyozza a már fent említett eszköz, ők pedig egy dzsungelben térnek magukhoz. Igaz, nem a saját testükben, hanem annak a karakternek a bőrében, akit előzetesen kiválaszthattak a játék menüjéből. Itt van valahol az első poénforrás, mert némi akadályok itt nagyon nincsenek. A szereposztás szinte megúszós, mert van benne esztétikus férfi (Dwayne Johnson) esztétikus nő (Karen Gillan), vicces férfi (Jack Black) és szerethető afroamerikai (Kevin Hart), meg egy csomó elem, ami ugyan a vígjátékok zsánerét nem reformálja meg, de legalább szinten tartja. A sztori, miszerint meg kell keresni valamit, ami a fejvadász (igen, az első részből itt a kameója) ellopott, túl sok meglepetést nem hordoz magával: ilyenkor az van, hogy a szereplőknek kénytelen kelletlen meg kell tanulniuk összedolgozni, és ahogy a játékokban lenni szokott, nincs túl sok életük... A Vár a dzsungel kellemes kikapcsolódás pici nosztalgiával, és érdemes minél hamarabb túllenni rajta, mert hónapok kérdése, és érkezik a folytatás.