Csabai kisgyermekként élte át a II. világháború bombázásait

Első rész: Az amerikai bombázás

Szétszaggatott rajzóra

„(…) Jól haladtam a munkával, csinos, szabályos lett a vázám centi falvastagságú teste, formás nyaka, bő szája. Boci elismerően bólintott, amikor mellettem elhaladt. Éppen a száj pereméhez vételeztem a sarokban keményebb agyagot, amikor a pedellus elkezdte verni az udvaron a síndarabot. A nyitott ajtón át behallatszott a szörnyű, velőtrázó hang, mintha a pince folyosóján a nyitott ajtó előtt szólt volna. Összerázkódtam és megdermedtem, mint mindenki a teremben. Abban a pillanatban szaggatottan szólni kezdett az iskolacsengő is, mint ha vijjogott volna, ami még szörnyűbb volt. Egy szempillantás alatt megfogta mindenki minden holmiját, fejébe csapta a sapkáját, s otthagyva csapot-papot, úgy, agyagosan kirohantunk a főlépcsőházba, és onnan az utcára. Nyitva volt a pedellus ablaka, s kihallatszott a rádió: … légiriadó Csongrád. Légi veszély Békés, légi veszély…”

Felvonyító várossziréna

Fercsik János a békéscsabai Polgári Fiúiskola harmadikos diákja volt 1944-ben, szep­tember 21-e egy csütörtöki napra esett. Rajzórán ült, amikor meghallotta a sűrű ütemű kalapálást, ami jelezte, haza kell rohanni. A fiú végigfutott a Petőfi, majd a Jókai utca nyugati oldalán, majd befordult a Luther utcába, ahonnan már látta a nagytemplom óráját, pontosan 10 óra 10 perc volt. Az utcán semmi rendkívüli nem látszott, az emberek nem igazán siettek. A fiú is lassított, már a templom sarkánál járt, amikor megszólaltak a városszirénák. Tudta, hogy a Légoltalmi Parancsnokságon dolgozó édesapjáék nyomták meg a központi kapcsolótábla piros gombját. A vijjogás hullámzó hangmagasságot öltött, lassan emelkedett, majd süllyedt. Újra emelkedett, süllyedt. Légiriadó volt.

Menekülés az ismeretlenbe

A fiú komolyan megijedt a hangorkántól, ismét futásnak eredt. Naplója arról tanúskodik, félelme más volt, mint az eddigiek: szívbemarkolónak, dermesztőnek hatott. Torka összeszorult, remegett, futott, ahogy bírt, ahogy már mások is az utcán. A liget fái között haladt, amikor csend lett. Megállt, hangosan lihegett. A távolból kakukkszót hallott, a közelből harkály matatását. Valamelyest sikerült megnyugodnia, és a körgátról lepillantva édesanyját is meglátta végre a kapuban. Épp integettek egymásnak, amikor zúgásra lettek figyelmesek. Nyugat felől két repülőgép közeledett fehér füstcsíkot húzva maga után: a nagytemplomon túl, másfél kilométeres átmérőjű dupla fehér kört rajzoltak az égboltra. Lekiáltott az édesanyjának, hogy a körök az állomás fölött vannak. Mire készen lettek a repülők a körökkel, halkan már hallatszott a tompa, mély morgás: jöttek a bombázók.

Célpont: a vasútállomás

A háború után megnyitott archívumból pontosan tudható, hogy a Dél-Olaszországba települt 15. Amerikai Légi Hadsereg V. bombázóosztálya egy nappal korábban, 1944. szeptember 20-án kapta a feladatot a békéscsabai és a debreceni vasútállomás váltóinak és vágányainak szétbombázására. A hadművelet az Arad felől megindult visszavonulás megzavarását célozta. Mind a hat kijelölt csoport a levegőbe emelkedett, a 168 bombázó a kísérő P51-es Mustang vadászgépekkel együtt a Balkán-félsziget tengerpartjánál állt össze zárt alakzatba. Többrétegű felhőzetben, robotpilótákkal repültek egészen Szarvas térségéig, ahol kettéváltak. Kétharmad részük Debrecen felé vette az útját, a többi Békéscsaba légterét célozta meg. Fercsik János feljegyzései szerint legyezőszerűen kezdtek szétnyílni, a Gyulai út irányába repültek. Amikor a velőtrázó, fokozatosan mélyülő hangú sivítás-fütyülés hallatszott, akkor kezdtek hul­lani a bombák. Leérkezésükkor megremegett a föld, vör­henyes színű villanások látszottak. Hatalmas robbanások hallatszottak, sűrű porfelhő emelkedett a magasba. Aztán másodpercek múlva ugyanez ismétlődött meg négyszer egymás után. A fiú lerohant az édesanyjához, akinek a szemében ugyanolyan halálfélelem ült. Együtt futottak be a kertbe, onnan látták, hogy a bombázók elvonulnak kelet felé.

Légiriadó lefújva

„Csend lett. Halálos csend. Menj, nézd meg apádat – mondta anyám reszketve, és elvette tőlem az iskolatáskámat. Megindultam szokott útvonalamon, futólépésben, de a liget után a városháza felé kanyarodtam. Már messziről láttam, hogy arrafelé minden rendben van, ezért nem köszöntem be apámhoz, hanem az Andrássy úton indultam az állomás felé. Megszólaltak a szirénák, és lefújták a légiriadót. A Petőfi utcánál balra pillantva láttam, hogy az iskolám pont olyan, ahogy az előbb otthagytam, ezért ügettem tovább az állomás felé. Csodálkoztam, hogy senki sem igyekszik az állomás felé, viszont többen jöttek, botorkáltak szembe. Egyre nagyobb lett a por. A sírköveshez érve láttam, hogy a sarkon nem működik a hatalmas, gőzhajtású márványfűrésze, viszont a kéményéből füst száll fel. A laktanyánál jártam, amikor a hátam mögött ismét meghallottam, egyre hangosabban, a bombázók hátborzongató motorzúgását. Keletről jöttek, hazafelé tartottak, és átrepülve a város felett, nyugaton tűntek el. (…) Ahogy elhalt a hangjuk, tovább mentem. Már törmelékekkel, tégladarabokkal volt teli a járda és az úttest, ujjnyi vastag volt a por. A Rokka Kötszövőgyárnál jöttek-sántikáltak szembe az első vérző sebesültek, egymást támogatva. És amikor kissé odébb, az úttest szélén, az első mozdulatlanul hason fekvő embert megláttam, tudtam, hogy innen már nem szabad tovább mennem.”

Holttestek a Kakasban

A bombázás halottakat is követelt, a legtöbben – megszálló német katonák és civil áldozatok – a Kakas Szálloda óvóhelyén hunytak el. Az állomás főépületéből is szinte mindenki kiszaladt a szemközti Kakas Szálloda óvóhelyére, de a hotelt telitalálat érte. A Levente utcától az állomáson át egészen a Honvéd utcáig 607 bombatölcsért lehetett megszámlálni. Megsérült az állomás valamennyi épülete, kivéve a főépületet, amelynek csak az ablakai törtek be. Tönkrement a fűtőház, a mozdonyfordító, ledőlt a vasúti víztorony is. A nyílt pályára kihúzott szerelvények a mozdonyaikkal, valamint a váltók a pályaudvar mindkét végén épségben maradtak. A vasút területén lévő bunkerek és óvóhelyek is megmaradtak, a bennük menedéket keresőkkel együtt. A vágányhálózat viszont megsemmisült: összecsavarodott sínek, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenütt, a bent hagyott tehervonatok roncsai lángoltak. Egy lovakat szállító szerelvény is találatokat kapott. Nagy szerencse volt, hogy a harmadik vágányon álló tehervonat, amely bombákat és légiaknákat szállított, sértetlen maradt. Az V. kerületi katolikus templom a kapucinus rendházzal együtt rommá lett. Súlyosan megrongálódott száz családi ház, sőt a Hangya központi telepe és a földművesiskola is. Lángolt a dohánybeváltó, az Andrássy úti MÁV-lakótömb összeomlott. Tönkrement az Őr utcai vasutas lakótelep és a közraktár. A katonai lőtér épületei is súlyos sérüléseket szenvedtek. A méntelep istállóiból és kovácsműhelyéből csak csupasz falak maradtak. A legutolsó életben maradottat, egy nőt, két nap múlva, 23-án (szombaton) 16 órakor mentették ki a MÁV-lakótömb romjai alól.

A hetesek jelentettek…

„Másnap, pénteken délelőtt, matek órán Rach tanár úr, ideiglenes osztályfőnökünk, a hetesek jelentése után a négy aznapi hiányzó közül az egyik fiút kihúzta a névsorból. Meghalt a családjával együtt a Kakas légópincéjében – mondta csendesen. A Kakas Szálló portásának a fia volt. Némán, megrendülten álltunk.”

(Folytatjuk)

A történelem viharai közepette élt, tanított és kutatott dr. Fercsik János

Dr. Fercsik János Békéscsabán született 1932 augusztusában. A Szegedi Egyetemen végzett fizika-kémia szakon, tanári pályafutását a békési gimnáziumban kezdte. Tíz év után elkerült szülőhelyéről, Dunaújvárosban telepedett le, az itteni főiskolán, később egyetemen oktatott, tanszékvezető lett, majd igazgatóhelyettes. A város elismert alakjává vált, híres volt lenyűgöző előadásairól és a Relativitáselmélet szemlélete című könyvéről. Dunaújvárosban hunyt el 2013 júliusában. Naplójában úgy fogalmazott: megélt egy világháborút, az orosz megszállás negyvenhat évét, a kommunizmus embertelen borzalmait, az ´56-os szabadságharcot és annak bukását. Megélte a rendszerváltást és az utána következő nehéz éveket. Több mint ötven évig tanított, tizennyolc gimnáziumi osztályt érettségiztetett, több mint hatezer hallgatót okított és vizsgáztatott. Minden tisztséget elért, amire tehetsége volt és amire vágyott, írt számítógépes programokat, könyveket, számtalan főiskolai jegyzetet és példatárat. Papírra vetette: ha az utána jövők méltó módon emlékeznek rá, már nem élt hiába.