Lemez a lejátszóban, a gólok pedig érkeznek futószalagon

Kistarcsán született 1953-ban, édesapja révén kerültek Dunaújvárosba, a családfő Pálhalmán vállalt munkát. Fia, a későbbi technikai vezető, Bódis Gábor, azaz Ficere 1970-ben mutatkozott be középpályásként a Kohász ifiben. Öt éven át játszott a korosztályos együttesekben, 1975-ben a gyárban vasszerkezet-lakatosként szenvedett munkahelyi balesetet, emiatt búcsúznia kellett a focitól.

Érdekes, döntően olyanok szerepeltek nálunk, akiket másutt leírtak

– Minden nap 7-től 10-ig dolgoztunk a gyárban, délután következtek az edzések. Súlyosan megsérült a szemem, emiatt fel kellett hagynom a labdarúgással. Ami érthetően megviselt, ugyanis előzőleg pár hónappal, januárban kerültem az NB II-es felnőttcsapat keretébe, Novák Dezső volt a gárda edzője. NB I-ben aligha mutatkoztam volna be, de a másodosztályban talán igen. 1976-tól lettem sportvezető, Mihály József a felnőtteknél dolgozott technikai vezetőként, illetve akkoriban intézőnek hívták, hozzám az összes utánpótlás-együttes tartozott. Főállásban a vasműben dolgoztam, az évek múltával egyre több dolgom lett az első csapatnál is, Kornis Istvánnal voltam egy irodában. 1982-től 2008-ig tevékenykedtem főállásban.

Aztán három évet kihagyott, ugyanis az acélvárosi foci gyakorlatilag megszűnt, majd az Agrospeciál Pálhalma néven újrainduló futballban ismét szerepet vállalt, technikai vezetőként, Dobos Barnával, Sztanó Miklóssal és több sporttárssal egyetemben.

– Pálhalmán volt megyei I-es csapat, régi, újvárosi játékosok fociztak ott, Sztanó, Dudás Péter, Salamon Miklos, onnan indult az építkezés, az NB II-ig jutottunk. Még NB III-asok voltunk, a Magyar Kupában a Vidivel játszottunk, balszerencsés körülmények között, a végén kaptunk ki 2–1-re. A radari sporttelepen gondokként is dolgoztam. 2012-ben kiestünk az NB III-ba, új elnökség alakult, a következő évben azonnal visszajutottunk, egy évvel később, 2014-ben pedig már NB I-es csapatnak mondhattuk magunkat. Két év alatt két osztályt léptünk előre. Voltak jó időszakaink, mégsem tudtunk megragadni az élvonalban.

Bódis Gábor most technikai munkatársként dolgozik, Bita László technikai vezető mellett. Nyugdíjasként tevékenykedik, betöltötte 66. életévét. Tagja a klub hét tagot számláló elnökségének, bár tudja, akadnak jóval tehetősebb egyletek az NB III-ban is, reméli, pár éven belül feljutnak a második ligába. A hazai bajnokikon természetesen jelen van, valamint a csapattal tart az idegenbeli mérkőzésekre is. Azt mondja, a foci az élete. Pályafutásának legszebb időszaka az 1998-tól 2002­-ig tartó négy esztendő. Az élvonalban töltött időszak.

Az arany és az ezüst utáni szezonban, a 2001/2002-es idényben már gondokkal küzdöttek, de így is bejöttek a 4. helyre. Aztán Egerváriék mellett a kulcsjátékosok zöme is távozott. – Bajnokok lettünk, aminek mindenki örült, de azért ez megterhelte a klub kasszáját, a nemzetközi kupák is sokba kerültek, talán túlköltekeztünk. Ha bejutottunk volna a norvég Rosenborg ellen a BL-be, biztosan tartható lett volna még pár évig a jólét, de nem jött össze. Nem sokkal később pedig jöttek a problémák. Következett az anyacég privatizációja, a klubelnököt, Szabó Józsefet leváltották a vasműben, később a sportkör éléről is, nem maradt igazi gazdája a sportnak. Azóta két évtized telt el. Jó visszagondolni arra az időszakra, néha beteszem a lemezt a lejátszóba, amely az aranyérmes szezon kapcsán készült, Kenyeres Imre révén. Az összes gólt, a legszebb pillanatokat tartalmazza. Mesés időszak volt, jó, hogy megélhettem, a részese lehettem.

– 1997 nyarán már komoly esélyünk volt a feljutásra, osztályozót vívtunk a Stadlerrel, nagy küzdelemben elbuktunk. Aztán a szezon közben érkezett Varga Zoltán, vele jutottunk fel az NB I-be. Nem volt könnyű ember, nem jött ki mindenkivel, én szerettem vele dolgozni. A tavaszi idényt már Ebedi Ferenccel fejeztük be, áprilisban Varga Zoli távozott, túl sok volt a konfliktus, megsértődött, ki akarta rúgatni az ügyvezetőt, Gróf Andrást, de engem is, valamint a fél csapatot. Előzőleg dolgoztam Novák Dezsővel, Palicskó Tiborral, Andriska Vilmossal, Kovács Andrással, Vági Istvánnal, Jakab Elekkel, Tajti Józseffel, Puskás Lajossal, Gálhidi Györggyel, Szepessy Lászlóval, később Tornyi Barnával és Lengyel Ferenccel is, az NB I-es kiesést követően. Mindenkivel kijöttem, tudok alkalmazkodni. A legjobban érthetően akkor éreztem magam, amikor Egervári Sándor és Kenyeres Imre dirigálta az együttest, a siker mindenkinek fontos, mi akkor voltunk a legeredményesebbek, az ország legjobb csapata. Sanyiék 1999-ben érkeztek, nem kellett teljesen új csapatot építeniük, itt volt már Tököli Attila, Zavad­szky Gábor, Jakl Antal, Salamon Miklós, Éger László, Igor Nicsenko, Rósa Henrik, az edzőkkel érkezett Molnár Zoli, Orosz Feri, Rabóczki Balázs, Komódi László és Kiss György. Erős, egységes együttesünk volt, sok, rutinos játékossal. Ugyanakkor érdekes, döntően olyanok szerepeltek nálunk, akiket másutt már leírtak, a Hungária körúton, vagy a Vasasnál, különösebb gond nélkül leigazolhattuk őket. Nálunk újjászülettek, amiben döntő érdeme volt az edzői stábnak.

Egervári edzői kvalitásai mindenki előtt ismertek voltak, értett a játékosok nyelvén, taktikailag felkészült volt, valamint emberséges mindenkivel.

– Nagyon szerették a futballistái, hittek benne. Barátként közelített hozzájuk, ugyanakkor rendet tartott, fegyelem volt az öltözőben. Valamint lényeges, hogy első számú segítője, az évek óta a Vidi utánpótlását vezető Kenyeres Imre tökéletes segítője volt, remekül feltérképezte az ellenfeleket, valamint a taktikai kidolgozásában is komoly érdemeket szerzett. A vezetőedző hallgatott rá, bár nem beszéltünk róla, úgy gondolom, akadtak meccsszituációk – amelyekből jól jöttünk ki –, amikor Kenyeres ötletét, elképzeléseit valósítottuk meg. Kiváló párost alkottak, továbbá nem szabad elfeledkezni a kapus­edzőről, Pálinkás Andrásról. Kiválóan felkészítette a kapusainkat, Rabóczkit és Bitát. Elképesztő idény volt, az MTK elleni, magabiztos, idegenbeli diadallal biztosítottuk be az aranyat, a szezon zárása előtt egy hónappal. A Szegedet 9–0-ra vertük itthon, más kérdés, később az eredményt törölték, a Tisza-partiakat kizárták a bajnokságból. A szezon kezdésekor reméltük, hogy ott leszünk az élmezőnyben, de az aranyra nem gondoltunk, aztán ahogy mentek a meccsek, a győzelmekkel elléptünk a mezőnytől.

Szívesen emlékezik a ciprusi és spanyolországi edzőtáborozásokra, a nemzetközi szereplésekre, a BL-selejtezőkre, az ­UEFA-kupa összecsapásaira 2000, majd 2001 nyarán. Azt viszont sajnálja, hogy a bajnoki arany után nem ismételtek, úgy gondolja, abban a szezonban is ők rendelkeztek a legjobb csapattal. – Nem sokon múlt, a Fradi lett a bajnok. Pedig jól kezdünk, aztán nem nyertünk egyetlen tétmeccset sem, a közvetlen riválisok közül a Fradit, az MTK-t, a Vasast sem tudtuk megverni. Azt különösen sajnálom, hogy a Magyar Kupát nem nyertük meg. Az arany évében korán búcsúztunk, ez nem okozott fájdalmat, a bajnokságban kárpótoltuk magunkat. Az ezüst esztendejében viszont csalódást jelentett, hogy a kiesőjelölt Haladás ellen itthon kikaptunk az MK-ban.