A lángok szeretete

A zsíros föld szagától megbabonázva tört pálcát a dudvák felett, majd a kiszabott ítéletet késedelem nélül végrehajtotta, lecsapott a fényesre kopott nyelű ásó-guillotine. És hát a tűz, na igen.Szerette a tüzet, mert az ellentmondást nem tűrően tüntetett el mindent, ami eltüntetésre rendeltetett. Élvezte, ahogy a ficánkoló nyelvek érintése felmart bármit, amit megkívánt. A legkeményebb vackot is porrá hamvasztotta az idomított sárkány lehellete. Vakmerően bánt a lángokkal. Csak úgy csattogtak a tűz végtelen étvágyú, izzó beleibe hajított palackok. Mindegy volt, hogy műanyag, vegyszeres, netán használt étolaj lötyögött még benne. Kedvencének számított a méretes gömbökbe gyúrt nejlonzacskó-ágyúgolyók kilövése és az égbeszökő lángok gondos betakarása óriási, nyirkos, dohos kartondobozokkal. Ez utóbbi valamifajta gigászi füstjel-kísérlet része lehetett. Szél, eső, hurrikán, bármely körülmény megfelelt a szertartáshoz. Zöldséghéj, penészes gyümölcs, egérrágta holmi, elfelejtett játék, szakadt műszálas zokni, fél pár papucs, és néha bármely keze ügyébe került tárgy – a jól berögzült dobómozdulat által – a pokolfajzatok desszertjeként végezte. Aztán egy kellemes, kora őszi napon egy szerény kis tüzecskét gyújtottszalonnasütéshez. Izzott a maroknyi parázs, amikor is dolgában elhaladva mellette egy körömnyi szalvétagombócot odavetett. Az ura is arra járt éppen, és ezt meglátva dühödt ordításba tört ki:– Há’ mit csinász? Atyaúristen!