Ötvenhat évvel ötvenhat után

A szerencsések kisebb-nagyobb száműzetés után visszaverekedték magukat a „fősodorba”, s kiteljesedhettek szakmájukban, hivatásukban. Nem kevesen a mindennapokban szenvedtek vereséget, de a lázas, gyönyörű forradalmukat senki nem vehette el tőlük, akárhogyan végezték. Azokban a gyönyörűséges, reményteli napokban, majd a szovjet tankok dübörgése, a fegyverropogás, s a nyilvánvaló vereség tudatában – mind vállaltak valamit. A kurta tizenhárom napban, október 23-ától november 4-éig kiszakadtak az időből, s valami időtlen hétköznapfelettiségben beteljesítették sorsukat.

Tudatosan avagy öntudatlanul véghezvitték küldetésüket. A gyávák és óvatosak, a realisták és megfontoltak, a csak magukért felelősséget vállalók, a túlságig józanok és távolságtartók, a nagy dolgoktól és eszméktől érzéketlenek, a fegyelmezettek és kompromisszumokra törekvők, a túlélni akarók, vagy egyszerűen csak a le- és kimaradók helyett. Diákok és tanárok, munkások és utcagyerekek, cigányok és vagányok, sebzett lelkűek és ártatlanul tiszták. Hittek valamiben. Mindig ők vannak kevesebben a válságos és sorsfordító időkben.

A bátrak mindig csak maroknyian. Akik kard, golyó, ágyúcső elé állnak, farkasszemet néznek az erőszakkal, a hatalommal, a fegyverekkel, s tiszta tekintettel mosolyognak a félelmen. A megfontoltságon. Az észszerűségen. Mert mindezeken túllátnak, valami felsőbb igazság, szabadság felé. Egy ölelés, egy csók, egy simogatás, egy kézszorítás jár nekik érte. Hála, köszönet és emlékezés. Emlékezés. Mert a felejtéssel az összes megtorlásnál keményebb büntetést mérnénk rájuk utólag is.