Hétlövet - Egy szatyor dió, ami mozog

Az alig ezer fős, meseszép városka neve Hallstatt: Felső-Ausztriában, a róla elnevezett gleccsertó partján, háromezer méter magas hegyek karéjában található - tessenek keresni róla pár képet a neten, nem fognak csalódni. Van egy hétezer éves sóbányája is (arról majd később), de elképesztő népszerűségét alighanem annak köszönheti, hogy jó része egy keskeny sziklapárkányra épült. A lényeget tekintve egy utcácska az egész, akkora főtérrel, mint egy közepes kávézó terasza. Nem csoda, hogy a kínai cimboráknak is megtetszett: ráadásul úgy döntöttek, köll nekik ez a Hallstatt. Kicibe, ocóba. Azt nyilván ők is érezték, hogy felvethetne bizonyos jogi nézetkülönbségeket, ha csak úgy simán odamennek nyolc-tízmillióan, felnyalábolják az egész brájzlit, aztán hazasétálnak vele: egy kínai fémkereskedő cég, a Minmetals Land Ltd. kiküldte hát inkább egy tehetséges szakemberét, aki, ügyesen alakítva a különösen érdeklődő, hiperaktív turista szerepét, néhány év alatt töviről-hegyire-centire fel- és lemérte Hallstattot, majd - nyilván mélyhűtött tavaszi tekercsek formájában - hazaküldte a terveket. Az építkezés Hongkong mellett az ott szokásos tempóban már meg is kezdődött (nyár közepére készen lesznek): hogy a vitákat elkerüljék, a kínaiak a városka tükörképét készítik el. Érdekes egybeesés - ha marad rá pár euróm, két hét múlva épp ott leszek. A sóbánya 24 eurós belépőjéből egy tank benzint tudok venni, úgyhogy kigondoltam, bekuncsorgom magam - tudom, csúnya firkász-szokás, kérem, nézzék el, sajnos székházakat vagy gazdasági pozíciókat nem áll módomban árusítani, megvesztegetni se akar a kutya se, lopni legfeljebb tollbetétet vagy radírt tudnék, marad az ingyen belépő ide-oda. Nincs helyem, hogy részletezzem - a lényeg: egy nap alatt jött a kedves hangú válasz, várnak, megtisztelő az érdeklődésem, Freikarte, Glück Auf! És senki nem kérdezte, írok-e róla. Így hát: persze hogy.

103 millió forintba került egy májusi, országos szemétszedő akció.

Ez volt a Teszedd elnevezésű önkéntes összejövetel, amin végül is több mint százhatvanezer ember vett részt: történetesen ott voltam rajta magam is, sok száz derék újvárosi polgártárssal egyetemben - akkor nem szívesen romboltam volna a közhangulatot, most, e hír hallatán azért hadd hümmögjek egy kicsit. Nem is másznék bele különösebben a helyi felhangokba - elárulhatom, elég sokaknak volt markáns véleménye róla, mennyire is volt szerencsés és ízléses az utolsó pillanatban még ebbe a valóban civilnek és valóban önkéntesnek indult összejövetelbe is belecifrázni egy méretes, gőzölgő rakásnyi politikát. Merő szerencse, hogy az átlagember lényegesen intelligensebb annál, hogy ilyen esetben azt tegye, amire egyébként a helyzet feljogosítaná: hogy sarkon forduljon, s valami nem túl publikusat morogva hazabaktasson. Arról se írnék hosszan, mennyi helyi energiát igényelt, hogy az idió... khm... mérsékelten bölcs központi szervezés bakijait valahogy helyreüssék - hogy még a megelőző napon is úgy tűnt, olyan helyszínekre óhajtja diszponálni az újvárosiakat a központi agy, ahová úgy két órányi sétával érhettünk volna oda, ha egyáltalán megtaláljuk valaha is, hová kell menni... No. Most kiderült, 103 millióba került az a szombat. Figyeld a megoszlást: a szemeteszsák 1.32 millió forintba került; a kesztyű 2.3 millióba. Ez kellett a munkához. A médiamegjelenés, előre szerződött partnerekkel 99.4 millióba (csak hogy tisztán lássunk, a DH például, rossz szokásához híven ingyen állt rendelkezésre, összességében elég szép felületen). Durván tehát: 3 százalék ment az eszközökre, 97 százalék... izére. Mellesleg: 40 ezer pár kesztyűt és ugyanennyi zsákot kapott 160 ezer önkéntes - ha szabad, a többit önökre bízom.

Megtaláltam a molyok fészkét: éljen a tudomány!

Elnézésüket kérem, ha az elmúlt hetekben netán kissé feszültebb voltam a szokásosnál, bocsánatot kérek azoktól, akiket látszólag minden különösebb ok nélkül véresre vertem, nem szólva azokról, akiknek szilánkosra tördeltem valamelyik végtagját és/vagy gerincét - nem volt benne semmi személyes, higgyék el. Egyszerűen csak nem vagyok hozzáedződve, hogy napi húsz-harminc gyilkosság terheli nem létező lelkemet... Hetek óta kedves kis élőlények pusztítása nyomaszt: változatos mintájú és fajú molylepkék jelentek meg az ingatlanomban, s átlagosan három percenként imbolyogtak át a szobán, ültek meg a fürdőszobában a fregolin, vagy az előszobaajtón - vagy le tudtam tapsolni őket, vagy nem. Semmi nincs, ami őrjítőbb ennél - mindent és mindennek az ellenkezőjét kipróbáltam, hogy lágy legyek, mérsékelt sikerrel. Tegnap este aztán felszaladtam az internetre, és mindent elolvastam, ami a molyokról található - nem sok biztató volt benne, elmondhatom. Egy félmondat mégis megütötte a szemem: a moly előszeretettel veszi be magát dió közé... Tegnap este még nem, ám ma reggel hirtelen belém hasított egy halvány emlékkép - és... igen... az előszobámban, egy roppant biztos rejtekhelyen ott volt a nejlonzacskó, amiben a tavalyi utcai diószüretem maradéka lapult. Belelestem. Szépen mozgott. Molyújváros irányítószáma két percen belül radikálisan megváltozott: ők most a kukában sírdogálnak - én meg reménykedem, nem kell többet ölnöm...