Kevesebbek lettünk

Ötvenötévesen talán már mondhatom, hogy ők voltak az utolsó rockegyüttes, akiket megkedveltem. Olvassák el a mellékelt interjút, és megtudják, hogy miért.

Hát persze, hogy azért a nyers őszinteségért, kissé karcos hangzásvilágért, pózmentes szembemondásért, hányaveti polgárpukkasztásért, alig rejtett, az előbbiek után mégis hiteles érzelmességükért.

Lehet, sőt, biztos, hogy elfogult vagyok, de úgy látom, hogy az utóbbi húsz-harminc-negyven évben valahány jó, valamirevaló rockbanda volt, az mind vidékről tűnt fel. Hirtelenjében csak az Edda, a Tankcsapda, a Kispál és a Borz a példáim - de megkerülhetetlen, s alighanem lefőzhetetlen példáim. S figyeljék meg: egyik sem csak a kőkemény hangzással, az extravagáns külsővel, a sztárallűrökkel hódított, ha egyáltalán!

Biz ott volt mindegyiknél az elgondolkodtató szöveg, a fajsúlyos mondanivaló, a sajátos világlátás, egy-egy nemzedék életképe.

Vajha egyszer vidéki, de akár fővárosi politikusoknál is viszontláthatnánk ezt a fajta eredetiséget, gondolkodási képességet, képviseleti erőt, no és mindenekelőtt: hitelességet!

A mi szakmánkra, az újságírásra szokták mondani, hogy legalább a reformkortól kezdve többet kellett teljesítenie (talán mostanáig, mert most már mindegy...), mint amennyire rendeltetett. Hiszen a hiteles hazai politikát is helyettesítenie kellett.

A hazai rockzene történetében is látni vélek egy hasonló összetevőt, mivel a mindenkori kamasz- és frissen felnőtt nemzedékek legfontosabb érzései, problémái nem a hivatalos közösségi fórumokon, hanem a koncerteken bukkantak fel. Súlya volt annak, hogy az ember ilyen vagy olyan koncertre megy!

Most kevesebb koncert lesz. Kevesebbek lettünk.