Fekete, Fejér, igen, nem...

A tavaly érettségizett diákok közül a legtöbb velünk egyidős: 1993-ban születtek, mint a Pannon Lapok Társasága. Sokan közülük részt vettek a Séta-programban, tehetségükről a Sétatér „mesél” (Fotó: Lovász Lilla)

A legújabb kori magyar sajtó talán legkülönösebb képződménye ez a három nevű, de csak két szerkesztőséget, a fehérvárit és az újvárosit működtető sajtótermék. 1999-ben, amidőn a Fejér Megyei Hírlap és jogelődjei fennállásuk 125. évfordulóját ünnepelték, a szerkesztőség cikket kért tőlem, amelyet úgy írtam meg, hogy nem érintettem a két város kapcsolatát. Nem illett az alkalomhoz.

Azóta sikerült feloldani a feszültséget, olvasóként úgy tapasztalom, mindkét fél előnyére. Mivel magyarázható, hogy címben kicsit eltorzított mondóka- szövegre adandó válaszban több az igen, mint a nem? A legutóbbi negyedszázadban voltak vetélytársai a Fejér Megyei Hírlapnak, de egyik sem bírta ki a piac nyomását. Lehet erre azt mondani, hogy az FMH megmaradásában, sőt fejlődésében meghatározó szerepet játszott a német (Ruhr-vidéki) tulajdonos tőkéje. Elvégre a magyar versenytársak szinte tőke híján próbáltak megkapaszkodni az amúgy is zsugorodó sajtópiacon.

A megmaradásnak, sőt fejlődésnek azonban szubjektív okai is vannak. Talán a legfontosabb az, hogy az újságírók kritikus tömege a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségében gyülekezett. A 4. és 5. oldalon olvasható válogatásból kiderül, kik azok, akik szájról szájra terjedő szállóigévé nemesedett mondatokkal vétették észre magukat. Olyanok is akadnak, akik a megyébe érkező közéleti személyiségekből izgalmas gondolatokat csalogattak elő. A rövid és velős eszmefuttatásokból kirajzolódik a mögöttünk hagyott két évized hangulata, közérzete. De van itt még egy szubjektív tényező, nem is annyira a főszerkesztő személye, mint inkább személyisége. Baranyi Pál alig több mint egy évet élt meg a PLT történetéből, fiatalon, ötvenévesen halt meg. Munkálkodásából annyit illik az olvasók emlékezetébe idézni, hogy a vidéki sajtóprivatizációban a szerkesztők közül ő játszotta a legjelentősebb szerepet.

Pontosan tudta, mit akar – a lap szellemi önállóságát és megnyugtató anyagi környezetet – , s ezt ki is harcolta. Erre az alapra építhetett utódja, a mai főszerkesztő. Bizonyára vannak hibái, melyeket a munkatársai azért néznek el neki, mert megyei körülmények között a legjobb szerkesztőséget akarja működtetni. A Budapesten túli sajtóval foglalkozó kutató beszél belőlem: az képes fölmérni az Elekes- féle vállalkozás jelentőségét, aki érzékeli: az ország más részein gyakran változnak a főszerkesztők, hozzák magukkal az embereiket, kormányváltás idején politikai alapon is cserélődget a személyi állomány. A Fejér Megyei Hírlap és a Dunaújvárosi Hírlap szerkesztőségében is vannak változások, persze, de a törzsgárda változatlan.

S ami legalább ennyire feltűnő: a külső munkatársak foglalkoztatása sem azon múlik, melyik regionális csoportosuláshoz vagy központi hatalomhoz kötődnek. Magam is erdélyi lévén azzal magyarázom a Fejér megyei szellemi műhely átlagosnál kedvezőbb helyzetét, hogy a Kolozsvárról érkezett főszerkesztő hozta magával a kisebbségi lét beidegződését: mindenkit csatasorba állít, aki magyarnak vallja magát. Igyekszik minden lokálpatriótának médiafelületet adni, aki hozzáteheti a maga értékeit Fejér megye, Pannónia szellemiségéhez. A sikernek az is oka, hogy sikerült baráti mederbe terelni a Székesfehérvár és Dunaújváros közti feszültséget. Nem volt könnyű. A Hírlap címmel külön, mintegy vetélytársként indult a dunaújvárosi napilap. Aztán betagolódott a Fejér Megyei Hírlapba, majd ismét önálló útra tért – nevet is változtatott.

Most pedig évek óta perszonálunióban, közös főszerkesztő irányításával, de önállóan működik. Tevékenysége megnyugtató, mert az újvárosi szerkesztőségben évek óta Munkácsi Imre szervezi a napi munkát, akit szintén személyisége tesz alkalmassá az értékek megbecsülésére. Naponta látom mindkét újságot, s az a benyomásom, hosszas kísérletezés után sikerült eltalálni a helyes arányt. A közös oldalak megkönnyítik a szerkesztőségi munkát, ugyanakkor a testvérlapok szerkesztői vigyáznak arra, hogy például az újvárosi újságban meghúzzák a Vidi-mérkőzésről írott cikket, és kibővítsék a Ferling-féle kézilabda csapat meccséről készült tudósítást. Ugyanezt megteszik a fehérvári szerkesztők is, csak fordítva. S hogy tágítsam a látószöget, kutatóként az a benyomásom, két évtized múltán kiderült: a külföldi sajtóbefektetők közül leginkább a Pannon Lapok Társasága találta el az újságírók tájékoztatási kötelezettsége és személyes mondanivalója közti arányt. A PLT-nél sem fenékig tejföl az élet, persze, de az itteni munkatársak legalább újságíró módra dolgozhatnak. Ez szerintem különösen érvényes a fehérvári és az újvárosi kollégákra.