Ha már elfelejtjük, mit is helyettesítettünk

A tárlat létrejöttének története már legalább egy évvel korábbra datálható. Akkoriban kezdett el dolgozni egy anyagon, ami nagyon foglalkoztatta. Egyrészről egyre kevésbé látta úgy, hogy az emberek egymással megfelelő kommunikációt folytatnának – úgy érezte, lényegében nem tudnak egymással beszélgetni. Ehelyett azt látta, hogy nagyon sokan helyettesítik az emberi kapcsolatokat állati kapcsolatokkal, állatokat tartanak. Amikor már egymással nem tudunk megfelelő szót váltani, de az állatainkkal igen, az elgondolkodtató volt számára. Ezt szerette volna képben megfogalmazni. Azt, amikor az emberek már elfordultak egymástól, és az állatok felé fordulnak, majd a következő fázist, amikor már az állatoktól is elfordulnak, és a mesterséges dolgok felé veszik az irányt. 

Nem, Csikós Árpád, nem állatgyűlölő! Neki is van kutyája, Füge meg is jelenik a képen. Sokkal inkább az az ember, aki nagyon is hisz az emberi kapcsolatok erejében, és amit lát, annak hatására villogni kezd a vörös felkiáltójel a fejében, és ezt másoknak is meg akarja mutatni a képek közvetítésével. Amikor diákjaival (Andrási Izabella, Botka Csenge, Csikós Napsugár, Csontos Rena, Ritter Dorottya, Varga Ákos, Vasaji Elizabet és Zsigmond Gréta) közös kiállításra készültek szeptemberben, elmondta nekik, min dolgozik éppen, és jó lenne, ha ezt a problematikát ők is átszűrnék magukon. Ehhez képest ők azt mondták, hogy az ellenkezőjét szeretnék megmutatni. Ez furcsa volt egy olyan korosztálytól, amely látszólag dekadens, az öngyilkosság, a betegségek, a társadalomkritika jelent meg korábbi munkáikban. Mégis, ők azt mondták, hogy nekik igenis szükségük van az emberi kapcsolatokra, szeretnek egymás szemébe nézni, egymást megérinteni, egymás hangján beszélni. Ez egyébként meglátszik a képeiken is, ráadásul nagyon sokszínűen méretben, technikában, témaválasztásban. 

A fiatalok képein különféle szimbólumokkal jelenik meg a kapcsolatok fontossága, néha elképesztő leleményességgel. Szomorú vagy vidám, de élő tekintetekkel, vágykeltő, irigylésre méltó helyzetekkel, erős interakciókkal. Olyan életszagú minden, még ha szimbólumok árnyékában jelenik meg, akkor is. Ezzel szemben a mester (és a mesterséges intelligencia) képein kiüresedett helyzetek, kiüresedett tekintetek, kiüresedett életek jelennek meg. Néhol hátborzongatóan. Az emberek nem egymás kezét fogják, nem egymással játszanak, hanem kutyák, macskák, madarak, netán patkányok társaságában élnek, vagy éppen egy robotkutya jutott csak játszótársul. A beesett arcok és üres tekintetek ugyanolyan riasztóak, bármilyen közegben is vannak, akár luxusautók között, akár egy lepukkant lépcsőházban. Apró, fanyar adalék, hogy a művész saját családjának tagjait helyezi ebbe a közegbe. Aki valamennyire ismeri őket, annak még elképesztőbb látni ezt az élettel teli, vidám családot ebben az aspektusban megjelenni. Az is egy fontos egybeesés, hogy ez idő tájt (tavaly tavasszal, amikor még szinte senki nem hallott a mesterséges intelligenciáról) kezdett kísérletezni a Midjourney elnevezésű generatív mesterséges intelligencia programmal, azt kereste, hol lehetne a helye az ő munkáiban. 

Végül arra jutott, hogy a leginkább az enteriőr megteremtésében vehetné hasznát, olyan hátterek, helyszínek generálásával, amelyeket nem tudna hagyományos módon előállítani, vagy nagyon költséges lenne. Ennek megfelelően az ő kiállított képei ezt a kettősséget is hordozzák, hiszen a képeken megjelenő emberek arca valódi, azokat a valóságban is lefényképezte abból a szögből, azokkal a fényviszonyokkal, azonban a tér, amelyben megjelennek, és még a ruhájuk is a mesterséges intelligencia által generált, képzeletbeli közeg. Már önmagában ez is különösen érdekessé tehetné a kiállítást. 

A tárlat üzenete azonban ezen messze túlmutat. A gimnazisták életigenlését és kíváncsi sokszínűségét állítja kontrasztba a lehetséges szörnyű véggel, megmutatva egy szeletét annak, milyen lehet, ha a hétköznapjainkból kimaradnak az alapvető emberi értékek, és pótlékokkal helyettesítjük azokat. Mert valljuk be, ideig-óráig helyettesíthető a virtuális valósággal igazi valónk, de nem tudja azt kiváltani. A technika, a gépi világ lassan már mindent tud, van, amit jobban is, mint mi, de egyetlen dolog mindegyikből hiányzik, mégpedig a lélek. Nem ad valós figyelmet, szeretetet, egyáltalán nem érez. Mindezekért külön szerencsés a helyszínválasztás, hol is lehetne jobb helye egy ilyen kiállításnak, mint egy templomban, ahol a lélek a legfontosabb dolog.