Beszélgetés Rákász Gergely koncertorgonistával decemberi fellépése kapcsán

2019.11.23. 11:30

Szigeteket kell teremteni, ahol megélhető lehet a lélek csendje

Szokás szerint decemberben érkezik Rákász Gergely koncertorgonista az evangélikus templomba karácsonyi koncertjével. A prospektus szerint az emberi lélek csendjétől a világűr ostromáig tart a mesés zenei időutazás. Ennek kapcsán beszélgettünk.

Balla Tibor

Fotós: LI

Fotós: LI

– Nem olyan világot élünk, amikor a lélek csendjének van lehetősége...

– Pont ezért kell mondjuk nekem azt mondani, hogy itt van. És paradox módon verni a kolompot, hogy itt van a lélek csendje, mert ebben a világban nagy szükség, óriási igény van rá. Évek óta dolgozom azon, hogy ne legyen határ művész és közönség között. Hogy közösség legyünk, és a lélek csendjét együtt éljük meg. Ha a művész célja nem az, hogy legalább egy hajszállal feljebb emelje azokat, akiket rábíztak aznap este, akkor nem is művész. A művészet az, amelyik emel, ami az Istenhez visz közel. Mondhatnám Univerzumnak is, csak én még Istennek tanultam, és ez nekem nagyon tetszik. Azt érzem művészetnek, és ez nem megy úgy, hogy falat építünk a művész és a közönség közé. Fogom a kezüket, ott vagyok közöttük, és így elfogadják a lélek csendjét. Meg is éljük minden alkalommal. Így nem valami szlogen. Nagyon büszke vagyok, hogy ezt sikerült az elmúlt húsz év alatt az emberekben tudatosítani, hogyha eljönnek, akkor valami emelkedettség van. Ez nem elsősorban nekem köszönhető, hanem annak, hogy nagyon jó zenéket játszom. De nem mindegy, hogy miről beszélünk ezeknek kapcsán. A fél világ azt csinálja, hogyha lát valami szépet és magasztosat, akkor addig ugrál rajta, ameddig már szufla sem marad benne, csak ne kelljen felnőni hozzá. Én mindig biztatom az embereket, hogy célozzuk meg a holdat és ugorjunk el a kerítésig. Mert azt gondolom, hogy ez az emberhez méltó. Nincs akkora tábora, mint a magasztosra vizelőknek, nekik könnyebb a magasztost egy szintre hozni az állatokéval. Én mélyen hiszek abban, hogy a világ mindig azokon fordul meg, akik értik a szépet, a magasztost, az erőt, értik az elhivatottságot, a felelősséget. Aztán mindenki más vagy besorol ebbe a történetbe, vagy elpusztítja, és akkor legalább teremt nekünk helyet, hogy új szépet és magasztost építsünk.

– Hogy juthatott el odáig a világ, hogy olyan kifejezés megszülethetett, hogy „énidő”?

– Oda tenném ezt, amikor a derék polgár zsebébe bekerült az óra a templomtoronyról. Onnantól már nem fölfelé emeltük a tekintetünket, hanem lefelé. Már nem a nagy egészben gondolkoztunk, együtt a teremtéssel, együtt a természettel, hanem elkezdtünk kis indivíduumok lenni kilenctől kilenc harmincig. Szét fragmentáltuk magunkat, és ez évszázadokon keresztül nagyon jól működött látszólag. Hatalmas termelés, óriási növekedés, nagy házak, csatornázás és a többi. Volt ennek rengeteg előnye, csak közben kifolyt a kezünk közül az ember. Való igaz, hogy kényelmesebb körülmények között élünk. Ha elmész Mátyás király palotájába, és megnézed, milyen volt a budi, akkor látod, hogy a legkisebb garzonban is különb van ma. Óriási fejlődés van. Igen ám, de a régi kor emberének mégiscsak volt természetes ideje az evésre, a beszélgetésre. Nem vagyok én egy ilyen luddita, hogy azt mondjam, hagyjuk a mobiltelefonokat és dobjunk ki mindent az ablakon. Inkább csak rámutatnék szolidan, egyet hátralépve, hogy annak mentén, hogy van angol vécé és villanyvezeték, eljutottunk oda, hogy olyan eszközeink is vannak, amiktől vissza kell követeljük az énidőnket. Nincs itt az ideje egy reformációnak? Nincs itt az ideje, hogy megszülessen az átgondolt ember? Tudom, hogy nagyon nehéz, de egy gótikus katedrálist felépíteni is nagyon nehéz volt.

Ezek a katedrálisok még állnak pár száz évvel később, de a belső katedrálisaink már nem.

Azok valamiféle romkocsmákká váltak. Talán ez volna az emberiség következő feladata, mielőtt teljesen összenő a géppel. Azelőtt talán még egyszer, utoljára definiálnunk kellene az emberségünket. Különben a gép majd definiálja azt nekünk. Már most is ezt teszi.

– Van még visszaút ebből, hogy a villanydróton átrángatták a lelkünket a virtuális térbe?

– Szerintem visszaút nincs. Ebben a közegben kell megteremtenünk az új konzervativizmust, az új megőrzést. Azért szeretem a konzervativizmus eszméjét, mert nem valamiféle haladásgátló. Egész egyszerűen szeretünk valamit, és szeretnénk megőrizni, konzerválni. Nem azonnal kidobni egy újdonság miatt. Ez az eszme elképesztő ostrom alatt van. Mert a mai világ azt tanítja, hogy ami új, az jó, ami régi, az rossz. Ezen a téren belül kell megteremteni a szigeteket, amelyeken belül tudunk együtt gondolkozni, azonos platformba kerülni. De ha bárki azt gondolja, hogy ezt meg lehet csinálni az online téren kívül, óriásit téved, nem a ma embere. Most nem nekünk áll a zászló ezzel az értékrenddel, de ez mikor zavart bennünket? Ha történelmi kontextusba helyezzük, ami ma történik, én azt látom, hogy mindig két erő dolgozott a világban. Az egyik mindig hierarchiákat épített, és igyekezett rendet tenni a világban. A másik erő pedig mindig azt mondta, hogy döntsük le a hierarchiát, úgyis mindenki egyforma, Isten, a társadalom előtt. Látsz két eszmét, és hol az egyik erősödik meg, hol a másik. De amikor az egyik túl erős lesz, az kontraproduktívvá válik, és teret ad a másiknak. Ezen nem fogunk tudni változtatni, ez a világ rendje. Én csak azt tudom, hogy ebben akarok teremteni egy olyan szigetet, hogy amikor valaki megfárad az online térben, akkor legyen hová mennie. Az én koncertem egy ilyen hely.

Rákász Gergely koncertorgonista szigorú rend szerint éli az életét
Fotó: Laczkó Izabella / Dunaújvárosi Hírlap

– Ön nem fárad meg? Önnek ki teremti meg a szigetet?

– Dehogynem. De egy szigorú rend szerint élem az életemet. Az igazi szabadság mindig csak az önfegyelemből fakad. Ha az ember külső szabadságot akar, amit valakik megteremtenek neki, az soha nem lesz szabad. Az igazi szabadság az, amikor bármit tehetek, és fegyelmezett vagyok ahhoz, hogy a legjobbat válasszam ki. A ma emberének egy nyuszi az ideálja, aminek nincs foga és karma, nem bánt senkit. Az ártalmatlanság fitogtatni való erény lett. Véleményem szerint nem az a morális, aki ártalmatlan. Morális, aki fegyelmezett. Őrült nagy karmai vannak, de kedvesen mosolyogva teremt szigeteket. Amikor széttéphetné, akkor is csak éppen rámordul. Ez az az erő, amit ha a vitorládba fogsz és életet szervezel rá, elképesztő tettekre ad lehetőséget. Nem esik jól hajnalban felkelni, a reggeli sporthoz, de nincs máskor alkalmam. De utána be tudok menni Marcihoz megkérdezni, hogy sok mézzej, vagy kevés mézzej kéred a kakaódat? És akkor ő sok mézzej kéri. Kiválasztja nekem, hogy melyik kapszulából legyen a kávé, és megisszuk együtt. Így megvan az énidőnk. Elviszem óvodába, hazamegyek, meghozom a friss kiflit. Megeszem a reggelit a másik gyerekkel és az asszonnyal. Van egy adagnyi időnk ott is. Bemegyek dolgozni, és senkivel nem beszélek addig, amíg nincs meg a gyakorlás aznapra. Amikor az megvan, akkor jöhet mindenki, aki sorban állt. Utána otthon megint van idő a családdal, gyerekkel. Van idő olvasni. Én olvasok fogmosás közben is, mert arra nem nagyon kell figyelni. Van öt percem minden reggel. Az több, mint fél óra egy héten, és ötvenkét hét van egy évben. Ennyivel vagyok előbbre, mint az, aki önmagát nézi a tükörben. Ez a fajta szervezettség elképesztő, mit tud felépíteni! De ezt nekem kell megteremteni. A saját mérgemet fogyasztom, mert ugyanazt tanácsolom magamnak, mint amit a hallgatónak, hogy legyen kapcsolata nálánál nagyobbakkal. Azzal, ami az emberből a legjobb. Ugyanazt élem, amiről beszélek. A nemes felé, fölfelé nézni. Működik. Mindenki másnál is, aki körülöttem van. Ez egy ilyen sziget.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában