Csodás, hatalmas belső világa van az embernek, ami örök

Müller Péter könyveinek minden sora ad hozzá tanácsot, mert mondatait olvasván úgy érezhetjük, mint amikor a zötyögő villamoson dülöngélünk, de kezünk ügyében ott himbálódzik a kapaszkodó. Néhány éve volt alkalom e beszélgetésre, ám mondandója mindmáig időszerű. Annál is inkább, mert nehéz ma élni. Nehéz ma őszintén élni. A körülöttünk lévő világ nem kedvez a tanításoknak, a bölcs tanoknak. Aki felveszi a fonalat, és befelé kezd élni, az megtalálja az értékeket. De mi van azokkal, akik hajnalban kelve gyűrik a három műszakot, vagy egy életet élnek le a pénz utáni szüntelen harcban. Akkor mit csináljon az ember?

– Nehéz elmondani pár szóban azt, amit minden könyvemben és tulajdonképpen minden színdarabomban megírtam. Azt nem lehet. Ha valakiben nincs meg az az indíték, hogy túllépjen e mai kocsmán, annak fölösleges beszélni. Tudniillik ez belülről jön mindenkiben. Egyetlenegy olyan sorom nincs, amire ne mondták volna az olvasóim, hogy ez már nekem is eszembe jutott, ezt akár én is írhattam volna! Tehát én olyasmit írok le, ami rendkívül sok emberben megfordult mint gondolat. Mert egy új szellemiség van születőben – s ennek semmi köze a vallásokhoz –, mert az emberek látják azt, hogy ez az élet értelmetlen, és tudják azt, hogy az emberi életnek nem szabad értelmetlennek lennie.

Vagyis keresik az életük értelmét. Mindenki másképpen, mert mindenki életének kicsit más életértelme van. Ebben segítek. Minden korban, a legcsodálatosabb korokban is a döntő dolog az volt, hogy az ember e földi létet ne tartsa végleges helynek, mert akkor azt semmiképpen nem lehet jó helynek nevezni. Például, ha az ember beteg, akkor egyetlen dolog ad neki reménységet: hogy meggyógyul. Ha csak odáig jut el a tudata, hogy a végén belepusztul, akkor nem lehet reménységet adni, akkor a szenvedése értelmetlen. Akkor az egész dolog öncélú – és számomra iszonyatos. Én gyermekkoromban fölfedeztem egy másik világot, egy csodálatos, hatalmas belső világa van az embernek, ami örök mindenkiben, ami nem hal meg, és amelyik nem nagyon függ a külvilágtól.

Azok a nagy szellemi mesterek, akiktől ezt tanultam, azok csak megerősítettek ebben. Nem tőlük tanultam, nem Buddhától, Jézustól tanultam bármit is, csak éppenséggel olyasmit olvastam náluk, amit én önmagamban fölfedeztem. Legyetek önmagatok lámpásai! Ezt én tudom. Amikor Buddhát tanulmányozva felfigyeltem erre, akkor azt mondtam: jéé. Amikor azt olvastam, hogy Isten országa bennünk van, és nem rajtunk kívül, akkor nem azt mondtam, hogy milyen igaz, hanem azt, jé ezt Jézus mondta, de én ezt tudom! Ezek a ráismeréseink adják meg a kulcsot. Ha ez a ráismerés nincs, akkor minden marad a régiben.

– Szeretne az ember hinni, mert mása sincs már. Ha valaki megtalálja a hitét, akkor hogyan tudja azt úgy csiszolni, hogy közelebb kerüljön az ön által szellemvilágnak nevezett erőkhöz? Hogyan képes az egyszerű ember javítani a hithez való viszonyán?

– Nem szívesen válaszolok erre pár mondatban, mert én mindent másképp látok. Először is a nagyon nagy különbség – mondjuk, ha a hitről beszélünk – a zsidó és a keresztény vallás között, hogy a zsidó vallás nagyon erősen kollektív. A kereszténység nem. Jézus azt mondta, ha imádkoztok, akkor menjetek be a hátsó szobátokba, és csukjátok be az ajtót, ugyanis az embernek az istennel való belső kapcsolata a legtitkosabb magánügye. Ezt akkor mondta el, amikor megtanította az embereket a Miatyánkra. Nem azt mondta, hogy jöjjetek össze húszezren. És azt is mondta, ha ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, akkor én ott leszek. Hamvas Béla azt mondja: Jézus az egyéni üdvhöz való utat megnyitotta.

Tehát ez egy abszolút magányos vállalkozás. A hit pedig nem egyéb, mint az abban való bizonyosság, hogy az Isten országa bennem van. A hitről – amiről nagyon sokat írok – két szó van forgalomban, az egyik az elhívés, a másik pedig a hívség, a hűség, amikor olyasmihez vagyok hűséges, ami a lelkem gyökerében él. Az az igaz hit, s nem pedig az, amikor valaki – legyen bár okos, szent ember, guru – mond valamit, amit magamévá tehetek. Az sem hit, ha azt mondom, hogy a felhők fölött létezik egy szakállas Úristen, aki lenéz rám, és nem engedi, hogy a gyerekem kanyarós legyen.

Ez az elhívés kategóriája. Nem becsülöm le, koránt sem, mert sok embernek roppant fontos. De a valódi hit az mindig a belső maghoz való hűség, az önmagamhoz való abszolút hűség. Az istenhitre az embereket nem kell megtanítani, mert az velük születik, csak később elfelejtik. Benne van, úgy, miként a fénysugár is tisztában van azzal, hogy a Napból ered. Nagyon hülye fénysugár, amelyik ezt elfelejti. A mai emberi tudat kifelé fordult, segítséget vár, kívülről várja a megoldásokat. A világtól, a társadalomtól, a másik embertől (társától, apjától, anyjától) várja az üdvösségét. Sok jót tudunk adni egymásnak – és sok rosszat is –, de ezt nem.

– A szeretetről is sokat ír. Úgy fogalmaz: ez társas műfaj, mert egyedül nem lehet szeretni. Ám mostanság mintha az emberek rosszul művelnék. Nem tudunk jól szeretni, s főként nem tudjuk saját magunkat jól szeretni.

– Így van. Bizony így van. Jól kell szeretni. Hogyan? Nehezet kérdez. Erről egy egész kötetet írtam, s nehéz háromszázötven oldalt pár mondatba belesűríteni. Ha meg lehetne tenni, minek megírni a könyvet? Ha meg tudnám mondani, akkor saját magamat árulnám el. Olvassák el a könyvet. Nincs rövid kifejtése. Lenne, ha a szó nem vesztette volna el az eredeti értelmét. Akkor elég lenne maga a szó. De mivel az idők során elvesztette a valódi jelentését, nem tapad hozzá valóságos létélmény, így kénytelenek vagyunk kiásni, exhumálni a szót, és életet lehelni bele. Erre vállalkoztam a Szeretetkönyvben. És erre vállalkoztam az előadásaimban, a Mesterkurzuson, ahol sokat beszéltem a szeretetről, s a közvetlen kapcsolat okán meg is élem.

– Nyilvánvaló volt az Örömkönyv megjelenésekor, hogy az bestseller lesz, aztán megjelent a Varázskő, amivel azt bizonyította, hogy lehetséges űberelni. Sok százezren olvassák a könyveit.

– Nagyon megbecsülendő. És az is, hogy öt-hatszáz ember jön el egy-egy író-olvasó találkozóra. Az meg különösképp, hogy édesanyák a pici gyermeküknek, kisbabáknak dedikáltatják a könyvemet. Egy alkalommal egy gyermeket váró asszony a még meg sem született fiának a nevét íratta a könyv első lapjára. Az asszony fontosnak tartja, hogy a gyerek, aki még nincs is a világon, megismerje a gondolatokat. Ez olyan óriási dolog, hogy ésszel föl sem tudom fogni. Olyasmi ez, amit nagyon ritkán tapasztalhatott meg magyar író.