2023.08.29. 17:30
Az én történeteim – 1. rész
Kedves Olvasó! Nyíri Miklóssal, a 77éves, nyugdíjas gépészmérnökkel szerkesztőségünkben találkoztam. Nagy családjával itt él Dunaújvárosban, a várossal együtt nőtt fel, sokan ismerik. Tudja, hogy vannak, akik kedvelik és vannak olyanok, akik nem. Reméli, hogy az utóbbiak vannak kevesebben. Miklóssal, amikor betért hozzám órákon át beszélgettünk. Bár egy szűk 20 évvel fiatalabb vagyok nála, az egykori vasműs éveket felelevenítve vannak közös emlékeink. Miklós egész élete - úgy gondolom – tanulságos, nem beszélve arról, hogy mindezt jó szívvel és meglepő őszinteséggel meg is osztja velünk, ezzel is gazdagítva Dunaújváros történelmét. Azt még nem tudni, hány epizód lesz belőle, de valahol el kell kezdeni, a többi meg jön majd magától. Jó szívvel ajánlom Nyíri Miklós visszaemlékezéseit. (Várkonyi Zsolt)
Vélhetően az 1904 előtti években készült fotó a Kálvária dombról nézve. Alatta a Kálvária út. Szemben a Rácdomb a Ráctemplommal, Távolban a Duna még egybefüggően, mert nem volt összekötő út a Szalki szigetre.
„Történeteim, elsősorban rólam és a velem kapcsolatba került híres és kevésbé híres emberekről szólnak. Rosszat nem mondok róluk, hiszen, ha volt is olyan visszatekintve az is nevelő hatású volt.
1945 május 9-én hosszú szenvedés után véget ért a II. világháború.
Az emberek fellélegeztek és a lerombolt országban óriási változások indultak be. Ezek érintették a fiatalokat, az öregeket, gazdagokat és szegényeket egyaránt. Az ország akkori vezetése eltörölte az előző rendszerben elért kiváltságokat, elvette az addig megszerzett javakat, államosított szinte mindent és korlátozta a magántulajdont. Célul tűzte ki a mindenkit egyenlővé tevő szocializmus felépítését. A régi rend híveit elnémították, az ellenállókat börtönbe zárták. „Aki nem dolgozik ne is egyék” jelszóval mindenkit kényszerítettek arra, hogy dolgozzon és üldözték a munkakerülőket. Egyfajta kulturális forradalommal megkezdődött az emberek átnevelése, a szocialista ember típus kinevelése.
Ebbe a világba születettem bele…
1946.április 19-én a Pesthez közeli Szigetszentmiklóson. Anyám, ifjú Nyíri Rozália 17 évesen leányanyaként hozott a világra. A falubeli fiú, akivel összeálltak és albérletbe mentek 20 éves volt, és nem akart házasodni. A barátaival töltötte az időt, anyám pedig már terhesen otthon sírdogált. A nagymamám, idősebb Nyíri Rozália, aki akkor 38 éves volt, ezt látva hazavitte a lányát és eltiltotta a fiútól. (Szegény nagymamám lány korában ugyanígy járt és férj nélkül, egyedül nevelte fel anyámat.)
Apám nem keresett, később gyerektartást sem fizetett. A Nyíri nevet anyámtól kaptam, a Miklóst pedig a szülőfalumtól örököltem. Ott laktunk a falu közepén egy régi családi házban, amely még a dédszülőké volt. Laktak ott mások is a rokonságból. A nagymamám kosárfonó volt és egy munkacsoportban dolgozott. Kelendő volt a kosár a pesti piacokon.
1947-ben az egyik falubeli kosárfonó, Kovács Márton válása miatt elköltözött Dunapentelére és itt meg is házasodott. Rábeszélte a nagymamámat, hogy mi is költözzünk ide és egy darabig lakhatunk náluk. Így is lett, 1947-48 körül otthagytunk mindent és eljöttünk Dunapentelére. A mama, anyám, és én. Egy - két éves lehettem. Márton bácsiék az Aranyvölgyi úton laktak. Az aszfaltozott fő út két oldalán lakóházak, présházak és borospincék voltak. A mai Technikum felőli oldalon kb. 15 méter magasan húzódott egy évszázados kocsiút és annak mentén épültek a családi házak a partoldalba vájt borospincékkel. A Márton bácsiék ennek a kb.200 méter hosszú útszakasz közepén laktak, ide fogadtak be bennünket. A mama segített a kosárfonásban, anyám pedig segített a ház körül. Pár hónap után anyám megismerkedett egy Szabó Balázs nevű rácalmási fiúval, aki el is vette feleségül. Ezután mi leköltöztünk az Aranyvölgyi út másik oldalára, ahol a völgyben szintén családi házak, présházak és borospincék voltak. A présház, amelybe ekkor laktunk már korábban át lett alakítva szoba-konyhás lakássá. A nevelőapám és a nagymamám a pentelei gazdálkodókhoz jártak napszámba, anyám pedig aki gyereket várt, otthon maradt velem. A kisfiú, aki megszületett, csecsemő korában meghalt. Anyám rövidesen ismét terhes lett és 1949 decemberében megszületett a lánytestvérem Szabó Ilonka. Anyám továbbra is otthon maradt, a nevelőapám és a nagymamám pedig munkát vállaltak a városban elkezdődött építkezéseken. Nevelőapám kőműves, a nagymamám „malteros lány” lett. A malteros lányok egy (négykarú ládában), párban hordták a falazó és vakoló habarcsot a kőműveseknek.
Mivel volt munkájuk és biztos megélhetésünk, egyre jobb körülmények közé kerültünk. Nevelőapám kibérelt egy szép kis családi házat a Rácdomb tetején, ahonnan jó kilátás nyílt a dunai öbölre. Kisgyerekként sokszor megcsodáltam a halászokat, akik a domb alatt húzódó út mentén felállított oszlopokon szárították a hálóikat, a mai horgásztanya helyén. A fehérre meszelt kis házban még 70 év után is laknak.
Anya elment
1951 márciusában anyám megbetegedett, a csepeli kórházba vitték és ott szívbelhártya gyulladásban meghalt. 22-éves volt, utolsó szavai a nagymamámhoz szóltak: „Anyám, vigyázz a gyerekeimre”. Szigetszentmiklóson temették el.
Anyám halála után nevelőapám még két évig velünk maradt. Visszaköltöztünk az Aranyvölgybe, az alsó soron lévő présházba és éltük az életünket anyám nélkül. A nagymama otthon maradt velem és a húgommal, nevelőapám pedig az építkezéseken dolgozott.
Az iskolás évek
1952 szeptemberben beírattak a Szórád Márton Általános Iskola első osztályába. A nagymama kísért el, ő beszélt a tanítókkal. Visszahúzódó, de érdeklődő gyerek voltam. Rövidesen a legjobb tanulók közé kerültem, ezért sokan barátkoztak velem. Nevelőapám sokat olvasott és engem is vitt a Pentele klubházban lévő könyvtárba. Ő válogatta ki a nekem való könyveket. Sokszor előfordult, hogy egész délután fenn ültünk a házak feletti domboldalon és együtt olvastunk. Ő szerettette meg velem az olvasást.
Az első osztályban, az iskolában csináltak rólunk fényképeket, sőt a jótanulókat (engem is) felvittek a városba egy másik iskolába, ahol budapesti képzőművész hallgatók portrékat készítettek rólunk. Nem tudom hová lettek. Az iskolai ünnepségekre a mama jött el, és anyák napján neki adtam át a virágot. Az iskolával szemben a Magyarút túloldalán és a híd jobb oldalán a patakparton állt egy kereszt a megfeszített Jézus szoborral. Később is minden évben oda tettük a virágot anyám emlékére. A kereszt környéke mindig rendezett volt.
Iskola után az utcabeli gyerekekkel játszottunk. Többek között a Márton bácsi gyerekeivel, mert szemben laktak. Volt négy fiúk. Amikor jó idő volt mindig az utcán, vagy a patak parton múlattuk az időt. Az Aranyvölgyi úton teherautókkal szállították az építőanyagokat a városba. Sokszor ledobáltak néhány deszkát vagy egyéb dolgot, amiért rövid időn belül visszajöttek és elvitték valahova. Egyszer ledobtak három szürke téglaszerű valamit és mivel kicsik voltak el akartuk vinni, de nem bírtuk el őket. Hoztunk néhány törülközőt és azokban ketten hárman emelve egyenként elvittük őket. Nagyon nehezek voltak. Hiába jöttek vissza értük nem találták meg a ledobott „téglákat”. Otthon derült ki, hogy ólomtömbök voltak. Örültek neki a szülők.
A református család
Bár a mi családunk református vallású, a mama nem tudta, hogy Pentelén is van református gyülekezet. Katolikus templomba jártunk és beírattak hittanra is. Az osztálytársaimmal reggel hétre mentünk misére, amiért a paptól kaptunk egy kis szentképet. Nem volt kötelező járni, de öt darab szentképért kaptunk egy ötös osztályzatot. A harangozó bácsi megengedte, hogy felmenjünk a toronyba és harangozzunk, sőt tapostuk a fujtatót is az orgonánál.
Volt a mamának egy barátnője a Hidegné és annak volt egy velem egyidős fia a Hideg Jóska. Kint laktak a temetőben, mert a Hidegné férje volt a temetőcsősz és a sírgondozó. A Jóska úgy keresett egy kis pénzt, hogy a temetési menet előtt ő vitte a keresztet és ezért csúsztattak neki egy- két forintot. Annyira jóban voltunk, hogy ha egy nap több temetés volt akkor én is vihettem a keresztet és én is kaptam pár forintot. Ez a barátság még felső tagozatos koromban is tartott. Közben megtanultam az összes katolikus temetési éneket és együtt énekeltem a gyászolókkal."
Fotó: Nyíri család fotóalbuma
Szerző: Nyíri Miklós
(Folytatjuk)
