„Krisztus szegény lovagjai” a zarándokok biztonságát védték

A keresztes lovagok Jeruzsálemben a hagyományos rendeskü letétele mellett „szegénységet, szűziességet és kegyességet” fogadtak. „Krisztus szegény lovagjai” néven váltak ismertté, majd amikor II. Balduin jeruzsálemi király a lovagoknak adta az egykori Salamon templom helyén lévő palotáját, a lovagok a „Krisztus és a Jeruzsálemi Salamon Templom Szegény Lovagjai” titulust vették fel. A nép viszont egyszerűen templomosoknak nevezte őket. II. Ince pápa 1139-ben megerősítette a templomos lovagrend létét és azt a pápai hatalom alá rendelte, ami azt jelentette, hogy a világi hatalmakkal szemben a lovagok védettséget élveztek. 

A rendnek a XII. század végére már több mint 15 ezer tagja volt. A katonai feladatok mellett pénzügyi tevékenységet is végzett, s hatalmas vagyonra tett szert, ami szemet szúrt egyes hatalmi köröknek. Gyakran kölcsönöztek nagy összeget európai uralkodóknak, így IV. Fülöp francia királynak is, aki miután anyagilag függő viszonyba került, elhatározta, hogy tönkreteszi a lovagrendet. Koholt vádak alapján perek sokaságát indította el a templomosok ellen, s tervét siker koronázta, miután meggyőzte V. Kelemen pápát arról, hogy a rend tagjai hitetlenek, eretnekek és erkölcstelenek. A francia király elérte célját, 1312. március 22-én V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton feloszlatta a templomos lovagrendet. Vagyonuk a Johannita Rendre szállt, birtokaik pedig a francia állam kezébe kerültek. A lovagok többsége más rendekhez csatlakozott, ugyanis az ellenkezőkkel leszámoltak, sokat közülük börtönbe zártak, vagy máglyán égettek meg. 

A templomos lovagrend 
A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába. Uralkodása alatt a Szentföldön több muszlim támadást vert vissza, sőt maga is vezetett hódító hadjáratokat. 1128-ban létrejött a templomos lovagrend latin nyelvű szabályzata (a regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig, 1132 és 1135 között pedig kidolgozták a rend szellemi programját is. A pápa felmentette őket a tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését és káplánok választását. A rend előbb Franciaországban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is, Közép-Európa királyságaiban a XII. század második felétől jelentek meg. 
A lovagrend tagjai három csoportra oszlottak, az elitet a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt, felszerelésként bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel. Közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta kétszer, idejüket imádkozással és a fegyverforgatás gyakorlatával töltötték. A fegyverhordozók alkották a rend második, egyben a legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak, feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket. A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. 

A rend felépítése 
A templomos rend élén a káptalan által megválasztott nagymester állt, aki e tisztséget élete végéig betöltötte. Kisebb ügyekben maga döntött, de a fontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Volt helyettese, aki háború esetén hasonló jogokkal rendelkezett, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere a hadi ügyekért felelős marsall volt. E három tisztség után rangban a tartományok (általában egy-egy ország) vezetői következtek. A templomosok zászlója eredetileg fehér vagy ezüst, illetve fekete volt, fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben fehér alapon ­vörös latin keresztes lett. A templomos lovagrend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen volt, gazdagsága a királyokéval vetekedett, vagyona nemcsak adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakciókból származott. Mint később kiderült ez lett a vesztük. 
A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik, így gyakorlatilag egész Európában és a Közel-Keleten mintegy „állam az államban” működtek. A lovagrend tagjai őrizték 1204–1307 között az úgynevezett Torinói leplet, és 1222 után Székesfehérvárott az Aranybulla egy példányát is. A Templomos Rend Magyarországon a XII. század második felében jelent meg. A XIII. század elejétől kezdődött a rend viszonylag gyors terjedése a királyságban, ami elsősorban az eszmeiséget pártfogoló királyaink, Imre és II. András adományainak volt köszönhető. 

A rend bukása 
Szép Fülöp francia király miután eladósodott a rendnél, elhatározta, hogy felszámolja azt, de ehhez szüksége volt a pápa jóváhagyására. V. Kelemen a történelem 195. pápája volt, aki viszonylag hosszú ideig ült Szent Péter trónján, majdnem tíz évig irányíthatta az egyházszervezetet. A francia származású egyházfő szorosan együttműködött IV. Fülöp francia királlyal és a francia udvarral, ez is közrejátszhatott abban, hogy segítségével számolták fel a templomos lovagrendet. Fülöp francia király szinte egyetlen éjszaka alatt, egy jól előkészített akció során lefoglalta a rend vagyonát, majd bebörtönözte tagjait, valamint eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása miatt. A francia uralkodót többen segítették, akik valami okból nehezteltek a templomosokra. A kegyelemdöfés az volt, amikor V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton feloszlatta a templomos lovagrendet. A rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalták, ahol börtönbe zárták, majd 1314-ben elevenen elégették. A templomos lovagrend tagjait kegyetlenül megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat, azt máglyára küldték. A halálos ítéletek árnyékában is sok rendtag inkább választotta a máglyahalált, mintsem, hogy a társa ellen valljon. Párizsi központjukat lerombolták, birtokaik nagy részét pedig a király elkobozta. Túlélők csak csekély számban maradtak Franciaországban, sokan külföldre – elsősorban Portugáliába és Skóciába – szöktek, ahol befogadták őket. 
Hazánkban békésen zajlott le a rend feloszlatása, többnyire a rivális lovagrend, a Johannita Rend tagjai lettek, és a pálosok közé is sokan beléptek. Más források szerint viszont Magyarországon tovább élt a lovagrend, akárcsak Portugáliában, újraszerveződtek, s állítólag még Mátyás király idejében is éltek remeteként a hegyekben, őket nevezték „fehér barátoknak”. 
A XX. században több, főleg angolszász szervezet alakult, amely a templomosok utódjának nevezte magát, ám ehhez egyikük sem kapta meg a pápai engedélyt. 

Felhasznált irodalom 
Edelényi-Vehrer Adél: Templomos lovagok az európai néphagyományban. Gondolat, Bp., 2004. 
Louis Charpentier: A templomos lovagok titkai. Holnap, Bp., 1992. 
Vehrer Adél: Templomos lovagok az európai néphagyományban. Saarbrücken, GlobeEdit, 2018. 
Volker Loos: A templomos lovagrend története. Art Nouveau, Pécs, 2000. 
Dan Jones: A templomosok. Isten szent harcosainak felemelkedése és bukása. Kossuth, Bp., 2018. 
Stefano Varanelli: A templomos lovagok legendája. Ventus Libro, Bp., 2009. 
Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Ecclesia Bp., 1987. 
Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, Bp., 1982. 
P. G. Maxwell – Stuart: Pápák krónikája. Budapest, Móra Könyvkiadó, 2007.