Ott, a tanyák helyén lesz a nagyolvasztó

A tekintet végtelen messzeségeket száguld be itt, a város körül. Elsuhan a zöld szigeteket ölelő Duna fölött és meg sem áll odáig, ahol „a föld az éggel ölelkezik”, a Kiskunság végtelen rónáin, Szalkszentmárton, Kunszentmiklós, Dunavecse apró, fehér házai között. Petőfi szava zúg itt a szélben, a napsugár végigfut a Duna ezüst szalagján, fel a magas partfalon, a „radaron „a mélyépítők barakkvárosán át az épülő gyár állványzatáig. Aranyosan csillognak a mechanikai javítóműhely és az öntöde állványai a nap fényében, közöttük gőgösen terpesztik lábukat a komoly-ívű betonkeretek. A daru egymásután emeli fel a kazán-kovácsműhely előregyártott kereteit, feketén magasodik a Vincsett-betongyár, távolabb meg a hatalmas garázs. Vonatok füstje bodorodik az új sínpárok fölött és a kenyérgyár füstjével együtt eloszlik a levegőben, mielőtt elérné a magasban úszó felhőket. Túl a kenyérgyáron széles szántóföldek, pipacstól pirosló, búzavirágtól kéklő lapály, aztán fák mögé bújt kicsiny tanyák. Ott, ott a tanyák helyén lesz a nagyolvasztó, a legnagyobb a magyar földön! Zöldelnek már az erdősáv zsenge fái, amelyek távol tartják majd a lombos, virágos várostól a rossz szagokat. Jobbra, a völgyhajlaton túlról idelátszik a falu, a régi Pentele. Kertes házai közül templomtornyok emelkednek-ez még a múlt. Ám szemben vele, a szigeten iszonyú álkapcsú, de engedelmes exkavátorok dolgoznak, építik a Duna legnagyobb folyami kikötőjét. A partot végig vad, buja erdők szegélyezik fel, mind a „radar-ig”, a szabadtéri színpad fehér zászlórúdjaiig, ahol az építkezés kellős közepén a dús, embernyi magas gabonatábla hullámzik. 

Ez Dunapentele 1951 nyarának első napjaiban.

(Forrás: Sándor András – Az új város)