Régen is hatalmas készülődés előzte meg a házasságkötést

Perkáta Számomra az egyik legszebb akkori szokás, hogy a menyasszonyi koszorút a vőlegény bokrétájával az ifjú párt ábrázoló esküvői fényképpel együtt egy külön nekik készített üvegajtós szekrénykében őrizték, többnyire a tisztaszoba falán. 

A leszármazottak pedig akár a mai napig megcsodálhatják, a kezükbe vehetik a dédszüleik nagy napjához köthető emléktárgyakat. Ellentétben a mai, digitalizált világgal, elég egy rossz gomb megnyomása a billentyűzeten, és véletlenül törölhetjük az összes fotót a számítógépünkről, adathordozónkról… Otthon mi is előszeretettel nézegetjük a régi, megkopott családi képeket, sokkal nagyobb élménnyel tölt el ez a kézzelfoghatóság, mint amikor a laptop kép­ernyőjén bámuljuk a fotókat. 

A falusi közösségben mindennek megvolt a maga rendje, például, hogy a lakodalmas háztól mikor indul el a nászmenet kikérni a menyasszonyt. Előre eltervezték a vonulás útvonalát a templomig, sőt arra is szántak időt, hogy bizonyos helyeken megálljanak egy táncra illetve a „lesőket” (ők azok, akik nem tartoztak a meghívottak közé) megvendégeljék egy kis itallal, kaláccsal. Ma már ilyennel sem találkozhatunk, hiszen a násznép feldíszített autókkal, dudálva vonul végig a település utcáin egészen a templomig vagy az önkormányzat épületéig. 

Nagymamám, Szentes Józsefné boldogan emlékszik vissza 1963 őszére, amikor is nagypapámnak, Szentes Józsefnek örök hűséget fogadott Perkátán, ahol a mai napig élnek. A nászmenetük egy előre meghatározott útvonalon haladt a templomba, majd a már férj és feleség a ceremónia után egy másik útvonalon tértek vissza lakodalmas házhoz. Ahol már napokkal azelőtt elkezdődött a készülődés, a süteményeket, tortákat folyamatosan sütötték. A menü tradicionális, magyaros ételekből állt, ezeket a lakodalom napján frissen főzték. Ilyenkor a rokonság, a barátok, a szomszédok egy emberként fogtak össze, hogy minden gördülékenyen menjen. A zenészek pedig reggelig húzták a talp­alávalót. Akik nagyon fontos szerepet töltöttek be a falu életében, a perkátai cigányzenekarok, messze földön híresek voltak. Nem csak bálokon, esküvőkön muzsikáltak, zeneszóval jöttek újévet, húsvétot köszönteni, valamint jeles családi napokon is elhúzták az ünnepelt nótáját, sőt a családdal együtt ünnepeltek. Az akkori világ emberei talán összetartóbbak, hagyománytisztelőbbek voltak, mint napjainkban. Az ünnepek bensőségesebbek, nagyzolástól mentesek voltak. A generációk kölcsönösen segítették egymást. 

Nagyszüleim nászútra nem mentek, mert a közös élet felépítése szinte egyből kezdetét vette. Papa az építőiparban dolgozott, kis túlzással élve, Dunaújvárosban szinte nincs olyan lakás, ahol ne hagyta volna keze nyomát. Mama is reggeltől estig dolgozott, s közben állatokat tartottak, földekkel foglalkoztak, gyermeket neveltek. Nem volt könnyű életük, ugyanakkor követendő példa mindenki számára, hiszen házassági esküjük szövegét ők tettekre váltották. S az eltelt lassan hat évtizedben soha nem kértek, csak adtak és adnak a mai napig.