A Disznó-öbölbeli partraszállás

Történelem - Az amerikai titkosszolgálat által kiképzett kommunistaellenes ­csapatok akciója mindössze 60 óráig tartott, Castro emberei teljes győzelmet arattak, és közel 1200 ellenséges harcost fogtak el. Az előkészületek amerikai részről még Eisenhower elnöksége idején kezdődtek el, a katonai akció végrehajtását viszont már a Kennedy-kabinet hagyta jóvá. Washington arra számított, hogy a partraszálló emigráns alakulatok majd maguk mögé állítják a kubai lakosságot, és közösen megdöntik Fidel Castro rendszerét. A terv nem sikerült, ugyanis az amerikai vezetés figyelmen kívül hagyta saját titkosszolgálatának a jelentését, miszerint a kubai lakosság nagy többsége igenis Castrót támogatja. A szovjet titkosszolgálatok sem voltak tétlenek, miután tudomást szereztek a készülődő amerikai beavatkozásról, részletes tanácsokkal látták el a kubai rezsimet, így miután a katonai akció megindult, Castro és kormánya azonnal mozgósította a hadsereget, de a civil lakosság nagy részét is felfegyverezte, ezzel nagyon rövid idő alatt meghiúsították az amerikaiak tervét. Az invázió teljesen összeomlott. Castro 25 ezer reguláris katonát, 9 ezer rendőrt és mintegy 200 ezer polgári milicistát mozgósított a támadók ellen. Ekkora túlerővel szemben a kis létszámú fegyveres emigráns nem vehette fel sikeresen a harcot, ezzel Kennedy elnök üstökösként felívelő politikai karrierje rögtön a megválasztása után, egy számára ugyancsak kínos kudarcba torkollott. A támadástól az amerikai elnök azt remélte, hogy az invázió révén az Egyesült Államok magához ragadhatja a kezdeményező szerepet a hidegháborúban, ezzel szemben viszont megalázó katasztrófa lett a vége. 

Az előzmények 

1959-ben a jogász végzettségű Fidel Castro vezette kommunista forradalom elsöpörte az Amerikai Egyesült Államok által támogatott addigi diktátort, Fulgencio Batistát és kormányát. Az USA-nak komoly gazdasági érdekeltségei voltak Kubában, ezért nagy ellen­érzéssel fogadta, hogy Castro kormánya államosította a szigeten található bankokat, üzemeket és ültetvényeket, illetve forradalmi ideológiát honosítottak meg a karibi térségben. Castro kezdetben nem a szocializmus híveként politizált, ám intézkedései előrevetítették, hogy Kuba a Szovjetunióhoz fog közeledni, hiszen a kubai vezető nyíltan Amerika-ellenes retorikát folytatott. Az Egyesült Államok joggal tartott attól, hogy Kuba exportálni próbálja majd a forradalmat, ezért 1960-tól embargóval sújtotta a szigetországot, majd 1961 januárjában a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította Castro kormányával. Washingtonban ez után eldöntötték, hogy leszámolnak a kubai vezetéssel, de egy nyílt támadás a nemzetközi helyzetet figyelembe véve, nem jöhetett szóba, ezért Eisenhower akkori amerikai elnök a Floridába özönlő kubai menekülteket szerette volna felhasználni célja eléréséhez. 1960 márciusától a CIA Guatemala és Nicaragua területén mintegy 1500 emigránst képzett ki arra a feladatra, hogy megdöntsék Castro hatalmát. A terv egyszerű volt, hamis felségjelzéssel ellátott repülők és hajók támogatásával, a ma Disznó-öböl néven ismert mocsaras Playa Girón partvidékén kellett partra szállnia a támadó csapatnak, majd az Escamblay hegységig eljutni, amely már alkalmas lett volna egy védelmi állás kiépítéséhez. A CIA arra számított, hogy az így elhúzódó küzdelmek során a kubai nép majd az emigránsok mellé áll, a hosszú polgárháború pedig az amerikai hadsereg számára ürügyet jelentett volna a beavatkozásra. Az akció megindítása előtti napokban a brit hírszerzés a CIA tudtára adta, hogy a Szovjetunió ismeri a Kuba ellen tervezett inváziós tervet, majd arra is figyelmeztette az amerikaiakat, hogy a civil lakosság az elvárásokkal ellentétben mégis Castrót támogatja, ennek ellenére Washington úgy döntött, hogy kockáztat. 

Megkezdődött a katonai akció 

A titkosszolgálati értesülések ellenére 1961. április 15-én hajnalban Higinio „Nino” Diaz 160 fős csapata megkísérelte a partraszállást Kuba keleti csücskében, ám a hadműveletet sem ezen a napon, sem másnap nem sikerült végrehajtani. Az amerikai flottát az akció ideje alatt mindvégig gondosan álcázták, például a Diazékat szállító hadihajók Costa Rica-i felségjelzés alatt hajóztak, az április 15-i légicsapásokat pedig úgy próbálták bemutatni, hogy azokat a kubai légierő gépei hajtották végre. A CIA emellett számos más trükköt is bevetett az USA szerepének álcázására, április 15-én ezért megrendezték egy emigráns „kubai” repülőgép kényszerleszállását a Miami Nemzetközi Repülőtéren. A beavatkozásra amerikai hajókból és repülőgépekből álló flottát készítettek elő, amelynek összetétele 8 db C–46 Commando és 6 db C–54 Skymaster szállítógépből, valamint 16 db A–26 Invader bombázóból állt. Ezenkívül a támadók rendelkezésére állt még 5 db M41 Walker Bulldog könnyű harckocsi, továbbá dzsipek, vontatott lövegek, tehergépjárművek, csónakok és hajók. A támadást megelőzően a B-26-os bombázókkal a főbb kubai repülőterekre mért április 15-i légicsapásoknak nem sikerült Castro légierejét teljesen megsemmisíteni, az emigráns flotta hajóit pedig korallzátonyok rongálták meg. Az akció kudarcához az is hozzájárult, hogy Kennedy elnök fenntartsa az álcát, április 16-án parancsot adott a légi támogatás visszavonására, ezzel viszont végleg megpecsételte a másnap hajnalban induló akció sorsát, mivel a Disznó-öbölbeli inváziós erők nem kaptak megfelelő utánpótlást. 

Az amerikai elnök nem szokott hozzá az efféle sikertelenségekhez

Castro a szovjet hírszerzésnek köszönhetően nagyon gyorsan mozgósított a támadók ellen, a kubai lakosság döntő többsége pedig mellé állt, valamint fegyvert is ragadott a támadók kiűzésére. A kubai erők két nap alatt a partvidékig szorították vissza az élelmiszert és muníciót egyaránt nélkülöző emigránsokat, akik közül a szerencsésebbeket április 19–22. között sikerült kimenteni a szigetről, 1200-an azonban fogságba estek. 
Fidel Castro április 20-án bejelentette az inváziós erők elleni győzelmet, ami kubai részről 176, az ­emigránsok közül pedig 118 halálos áldozatot követelt. 1961 októberéig mintegy 100 felkelőt ítéltek halálra, a többi fogoly pedig hosszú időre börtönbe került. Ezzel egy időben Castro elrendelte közel 100 ezer kubai lakos letartóztatását, akikről feltételezték, hogy szimpatizálhatnak a támadókkal, ezzel Kennedy utolsó reményét is szétzúzták, hogy egy esetleges polgárháború robbanjon ki Kubában. 

A Disznó-öbölbeli kudarc után 

Az amerikai elnök nem szokott hozzá az efféle sikertelenségekhez, addigi, szinte szédületes politikai pályája során. Kennedyt mélységesen lesújtotta a Disznó-öbölbeli fiaskó. Az egyik tanácsadó, aki belesett a Fehér Ház hálószobájába, amikor az akció megbukott, látta, hogy Kennedy a felesége, Jackie karjaiban sír. Fidel Castro kubai vezető a puccskísérlet hatására a Szovjetunióhoz kezdett közeledni. A washingtoni kormányzat ekkor intenzív propaganda-hadjáratot indított el Kuba ellen, ami a rakétaváltság idején is tartott. Az Egyesült Államok védelme szempontjából Kuba mindig is kulcsfontosságú ország volt, Washington az 1898-as spanyol–amerikai háború után is számos alkalommal korlátozta az új állam szabadságát, és a mai napig katonai bázist tart fenn a szigeten. A Disznó-öbölben elszenvedett csúfos kudarc azonban egyéb súlyos következményekkel is együtt járt. Az incidens gyakorlatilag a hruscsovi Szovjetunió karjaiba lökte Kubát, így Castro beleegyezett, hogy a szocialista szuperhatalom rakétaállásokat építsen ki a szigeten. Az elhibázott akciótól – amiért Kennedy elnök vállalta a felelősséget, ám valójában a CIA számlájára írható – egyenes út vezetett az 1962. évi rakétaválságig, amely kis híján nukleáris konfliktust okozott a szuperhatalmak között. 

A Disznó-öböli kudarc kapcsán felvetődött több kérdés is. Először, hogy miért támogatott Kennedy egy olyan tervet, amely ilyen csúnyán megbukott? Jó oka volt-e azt hinni, hogy az akció sikeres lehet? Az elnök hívei erre azzal válaszoltak, hogy Kennedy szinte minden tanácsadója támogatta a kubai inváziót, és az elnök több szempontot is figyelembe vett, miután engedélyezte az akciót. Kennedy külpolitikája ugyanis azon az eszmén alapult, hogy egy olyan demokráciának, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államokban van, jelentős katonai erőt kell fenntartania, és megalkuvást nem tűrő keménységet mutatnia, amikor agresszív diktatúrákkal van dolguk, mint amilyennek Castro Kubáját vagy Hruscsov Szovjetunióját tartották. Az amerikai elnök arról is meg volt győződve, hogy amennyiben Castro hatalmon maradna, akkor az egy sor kommunista forradalmat segítene elő Latin-Amerikában. Kennedy elnök szemében Castro Kubája az orosz befolyás veszedelmes és elfogadhatatlan kiterjesztését jelentette volna az amerikai kontinensen. A történészek viszont szinte egyértelműen azt állítják, hogy a Disznó-öbölbeli invázió jelentette Kennedy elnökségének mélypontját, és ez a kudarc jelentősen hozzájárult a későbbi keményvonalas amerikai politikához, ami jellemezte az 1962. októberi kubai rakétaválság előtti időszakot. 
 

Felhasznált irodalom:
– https://rubicon.hu/kalendarium/1961-aprilis-17-kezdetet-veszi-a-diszno-obolbeli-invazio. 
– Nemere István: Castro. Szabálytalan életrajz. Egy diktátor a huszonegyedik században. 
– Thomas M. Leonard: Fidel Castro élete; ford. Kincse Szabolcs; Sirály!, Bp., 2005. 
– Norberto Fuentes: Fidel Castro önéletrajza. Regény; ford. Babits Péter; Alexandra, Pécs, 2011. 
– http://tortenelemcikkek.hu/node/369. 
– Tarján M. Tamás: 1961. április 17. Kezdetét veszi a disznó-öbölbeli invázió. 
– Diószegi István, Harsányi Iván, Németh István: XX. századi egyetemes történet III. kötet 1945–1995 Európán kívüli országok, Korona Kiadó, 2001.