Visszaadtuk a méltóságukat, érzik, hogy tartoznak valahová

B. R.: – Öt évvel ezelőtt, amikor Könyves Ágnes, az Aranytű iskola igazgatója ide hívott, akkor azt mondta, ez egy „összeszedő” iskola. Akik máshol lemorzsolódtak, sikertelenek voltak, különféle küzdelmeik voltak, a mi iskolánk nagy szeretettel befogadja őket, de nem tud velük igazán mit kezdeni. Hiába próbálkoznak sokkal kedvesebbek lenni, különféle programokat kitalálni számukra, akik szeptemberben még itt voltak, októberben már nem. Arra kért, nézzem meg más szemmel a gyerekeket. Megkaptam azt a csoportot, amelytől már a mi iskolánk is meg akart válni. Összeültünk, és nem tanítani akartam őket, hanem nagyon kíváncsi voltam, hogy mi van velük. Rettentő szimpatikusak voltak nekem, tipikus lázadó tinik voltak, akik mindenkit utálnak. Arra jöttem rá, hogy a tényekben igazuk volt, mert erőltették, megalázták őket, a legrosszabb munkákat kapták, mondván: „majd megtanulja, mi az élet”. Nekünk meg az volt a véleményünk, hogy az életre majd az élet megtanítja őket, most inkább jó lenne, ha az iskolaéveit élhetnék meg a gyerekek. Amikor erről beszéltek, én annyira átéreztem a helyzetüket, hogy perceken belül a barátjuk lettem. Elkezdődött a tegeződés, a legyünk együtt, derítsük ki, hogy a sok „utálom” mögött mi van, miből fakad. Rengeteg traumát hoztak az otthonukból, teljesen érthető volt. Egy ilyen állapotban bármelyik felnőtt „összecsúszott” volna, képtelen lett volna a tanulásra vagy értelmes munkára. Meg kellene tudnunk érteni, de nem igazán volt erre senki kíváncsi még nálunk sem. Lehet, hogy egyszer-egyszer hallotta valamelyik mentoruk, de nem történt változás a gyerekben, viszont az elvárás megszületett, hogy tanuljanak.

– Mi jött ez után?

B. R.: – Eltöltöttünk ezekkel a gyerekekkel egy kerek évet, olyan – egyébként nem megengedett – extrémitásokba is eljutva, hogy nálunk aludtak, mert elmenekültek otthonról, eljártunk velük kirándulni, kicsit átéltük velük, amiben ők vannak. Ráéreztünk, hogy rosszul van ez felépítve. Amikor még nem kaptak tőlünk semmit, valódi szeretetet, megértést, elfogadást, mi már akarunk tőluk azonnal valamit. Valahol jogosan háborogtak, nem tudták elmondani, mi a bajuk, de ellenálltak. Ahogy megkapták az elfogadást, az elismerést, a feltételmentes szeretetet – nem azért, mert valamit megcsinál nekünk, hanem azért, mert egy ember, mert joga van hozzá, hogy szeressék –, akkor egyszerre megnyíltak, elkezdtek dolgozni velünk, elkezdtek tanulni. Az az év olyan sikeres lett, hogy magasabb évfolyamokból is bejártak srácok tanítgatni a mieinket, és a csoporton belül is a többiek a gyengébbeket. A következő évben mindenki visszament, tovább tanult, és befejezte az iskolát.

– Mik a kulcsszavak?

B. R.: – Elfogadás, megértés, és a feltétel nélküli szeretet. Valami olyan biztonságot kell nekik adni, hogy érezzék magukat valahová tartozónak. Mert akárhogy is, de idegenek voltak ebben az iskolában. Volt egy program, ami rájuk volt erőltetve, ha nem csinálták, büntetés volt. Ez nem az a hely, ahol szeretnél lenni. Senki nem akarna egy ilyen közegben létezni. És a mi iskolánk már egy nagyon elfogadó iskola. Hiába láttuk az eredményeket, nem igazán sikerült a programot elfogadtatni, sokan azt mondták, csak azért szerették a gyerekek, mert egész nap lóghattak. A következő évre csináltunk egy olyan programot, ami csak délután volt, tanulás után. Szívesen jöttek, nem akartak hazamenni, úgy kellett kilökdösni őket az iskolából, megérezték a figyelmet. Kiderült, hogy ez tényleg egy működő dolog. De ide csak a nagyon problémásak kerültek be, nagyon kirekesztettek voltak. Gondolkodtunk, hogyan lehetne ezt az érzést megszüntetni bennük. Aztán rájöttünk, hogy nemcsak a problémás gyereknek kell ilyen foglalkozás, hanem minden egyes tininek, hiszen ha nem kapta meg otthon ezeket, akkor soha az élete során nem fogja megkapni, és felnőttként pszichológushoz fog járni. Azt gondoltuk, ezen keresztül tanulóképesebb állapotban lesznek, örömmel fognak jönni az iskolába, és nem kell fenyíteni, hajtani, könyörögni nekik, hogy tanuljon. A kollégáknak kevesebb energiába kerül, a gyerek nem fog öt-hat évet eltölteni a vizsgáig. Arról szól ez az egy év, hogy tárjunk fel bennük valami készséget, képességet, amit meglovagolhatnának. Olyan nagy sikere lett a pályázatnak, hogy a benne résztvevő tizenvalahány iskola kiválasztott minket képviselőnek, mert úgy látták, mi vagyunk a legelszántabbak, pedig nagy nevű iskolákról beszélünk. Az ITM jóváhagyott számunkra egy legális működési formát „orientációs évfolyam” néven, amit az országban csak két magániskola kapott meg, mi, és egy másik, aki a mi pályázatunkat használta. Gyakorlatilag a mi programunkra adták meg ezt a lehetőséget. Ezt az álmainkban sem reméltük, hogy állami támogatással segíthetünk ennyi gyereken és a családjaikon. Talán ez a díj hoz egy olyan hírnevet nekünk, hogy az emberek felfigyelnek ránk, és talán magántámogatást is tudnánk szerezni, ugyanis forrás ehhez tulajdonképpen nincs, csak a jogunk, hogy nulladik évfolyamot működtethetünk állami normatívával, ahogy a hagyományos osztályok. A pályázatunkban tizenkét főre két felnőtt jut. Ennek nagyon örültek, de a forrás ehhez nem elegendő.

– Egy darabig a Második esély pályázat keretében működött. Most ki a működtető?

G. M.: – Az orientációs évfolyamot az iskola működteti, de amit itt csinálunk, az ennél több. Eleve több felnőtt dolgozik a gyerekekkel, mint amit a szakképzési normatíva megenged, és az iskolához szorosan kötődő alapítványunk erőforrásokkal támogatja ezt a programot. Adja a saját tulajdonú helyszínt, annak a fenntartását, és bért fizet a normatíván felüli dolgozóknak, és a szakmai munkában is részt vesz. Egyébként egy érdekes felfedezést is tettünk. Olvastam egy tanulmányt a depresszió kiváltó ­okairól, amiben az állt, hogy az emberek hajlamosak a depressziót kémiai eredetűnek tartani, majd jött egy fordulat, amikor megfigyelték, hogy a gyászolók ugyanabban az állapotban vannak, mint a depressziósok. Azt mindenki érti, hogy a gyász egy jogos reakció. Nem betegség, hanem állapot. Azt kutatta, milyen tényezők hatnak ma a létkörnyezetünkben, amire jogos reakció depresszióval reagálni. Sorolta, hogy például a közösséghez tartozás milyen mértékben rendült meg, a biztonságos jövőbe vetett hittel mi történt, eltűnt a természettel való aktív kapcsolat, hogy feldolgozatlan traumáink vannak, és az emberek egy jelentős része olyan munkát végez, amihez semmilyen módon nem tud kapcsolódni, nem látja értelmét, csak ezért kapja a fizetését, és hiányzik a megbecsültség. Arra jöttünk rá, hogy a mi gyerekeink szinte mindegyikben érintettek. Csoda, hogy élnek. Az örömteli az volt a felfedezésben, hogy intuitíve tulajdonképpen mindegyikre reagáltunk ebben a programban. Kihoztuk őket a természetbe, rettentő nagy energiát fordítunk a közösséghez tartozásra, partneri viszonyt próbálunk velük kialakítani, hogy nincsenek büntetve, jutalmazva, fegyelmezve. Ezzel a méltóságukat adjuk vissza. Egy olyan önbecsülést, hogy azt érezhetik, mindenki a társaság fontos tagja. Örömforrás a közösség is számunkra.