Szerelembe estem a legelső felszállásra, és ez azóta is tart

A megnyitóra nem, viszont a versenynapok közül szinte mindegyikre ki tudtam menni Kisapostagra. Egyszer gyalogosan vágtam neki a 6-os mellett a Dunaújváros–Kisapostag útnak, amikor félúton egy, a versenyre tartó busz felvett, és elvitt a reptérre. A következő napokon már nem volt ilyen gondom, mert az akkori részben a 316. sz. Makarenkó Ipari Szakmunkásképző Intézet kollégiuma, részben a Papíripari Vállalat munkásszállója mellől induló, a verseny szervezőit szállító busz utasaként tudtam kiutazni az LHDV ICAO kódú repülőtérre. A reptér zsongása, a sok-sok motoros és vitorlázó repülőgép, a fel- és leszállások magukkal ragadtak. Két-három nap kellett, és már sokan ismerősként üdvözöltek, s nagy örömömre azt is megengedték a magyar csapat tagjai, hogy a gépükre én kössem rá a vontatókötelet.

Érdemes megemlékezni az akkori magyar női vitorlázórepülő-válogatott tagjairól: Benke Ilona, Bolla Mária, Daróczi Éva, Pollermann Judit. Közülük Bolla Mária érte el a legjobb eredményt, aki a negyedik helyen zárta az Európa-bajnokságot.

Egy-egy versenynap úgy nézett ki, hogy a délelőtti órákban a vontatóként üzemelő lengyel gyártású PZL-101 Gawron repülőgépek a magasba emelték a versenyzők gépeit, majd leoldást követően elindultak a napi feladat „lerepülésére”. Olyankor szinte teljesen kiürült a reptér, és csend honolt a hangárokban. Néhány órával később visszaérkeztek és leszálltak a versenyzők, és ismét megélénkült, életteli lett a hangárok környéke. Annak idején csak pár szót tudtam még németül, mégis nagyon élveztem a nemzetközi közeget. A verseny során sok szakkifejezést tanultam meg, közülük az egyik legmeghökkentőbb a „leesett a gép” volt. E szavak hallatán a legrosszabbra gondol a laikus ember, de szerencsére mindössze arról van szó, hogy egy-egy versenyző nem tudott elrepülni a célig, és a reptér területén kellett neki leszállni.

A verseny ötödik napján – 1979. július 27-én – váratlan csoda történt velem, mert harmadmagammal az egyik Gawronnal, egészen pontosan a HA-SBC jelűvel utasként felvittek a város fölé egy húszperces repülésre. Akkor volt életem első felszállása, amelyet az elsőtől az utolsó percig élveztem. Amikor a reptérről hazaérve elmeséltem a szüleimnek, hogy mi történt velem, alig akarták elhinni. Nyulat lehetett volna fogatni velem, annyira boldog voltam. Szerelembe estem a repüléssel, ami a mai napig tart. Az első repülésem emlékére egy A3-as műszaki rajzlapot vettem, és felírtam rá a pontos dátumot, a helyet, a gép típusát és lajstromát, valamint a repülési időt. A szüleim, látva lelkesedésemet, annyit kívántak, hogy egyszer teljen meg az a lap. Akkor még nem tudtam, hogy az A3-as lapot startlapnak hívják. Sok-sok évvel később telt be a lap, amelyik sajnos már nincs meg, de a számítógépkorszak elején átírtam Wordbe a bejegyzéseimet, így két lajstromtól eltekintve minden repülésem pontos adata megvan.

A következő évek során még hét alkalommal volt szerencsém utasként repülni a városunk felett, ezek közül az egyik ­legemlékezetesebbre 2002. október másodikán került sor. Rövid életű vasműs időszakomhoz kötődött egy „munkarepülés”, amelynek az volt a célja, hogy a halnáról és környékéről készítsek néhány képet. A Dunaferr Repülőklub HA-SEH jelű Wilgájával szálltunk fel úgy, hogy még indulás előtt a jobb kilátáshoz leszerelték a gép jobb oldali ajtaját. A napsütéses októberi időben pár száz méter magasan elég hűvös volt, de a látvány mindenért kárpótolt.

A repülés során nemcsak a halnáról, hanem a városról és a vasműről is készítettem néhány képet. Sok évvel később az egyik vasműs képemet az éppen középiskolás gyermekem földrajzkönyvében láttam viszont.