Solt-Révbérpusztán lassan forognak az idő fogaskerekei

A tavaszi futóverseny apropóján érkeztünk, és ahogy az várható volt, ezúttal sajnos hiába. Az élet itt sem állt meg, de még a pusztai léptékkel mérve is, erősen belassult. Az itt szokásos, a mindig ünnepélyes, a múltat is idéző vendégjárás egyelőre várat magára.

Furcsa népek azok, akik ott dolgoznak. Akkor beszélnek, amikor mondani is akarnak valamit, és azért mosolyognak, mert kedves emberek. Szívesen kínálnak, mert tudják, hogy ma is finom ételt készítettek. Ha kérdezed tőlük, ezredszer is elmondják a lovak, a pulik, a szürke marhák, a kecskék, a torpedóként vágtató gúnár, vagy a szemre felrobbanásra készülő puly­kakakas mesébe illő titkait, és a velük való békés együttélés lehetőségeit.

A tétlenség errefelé nem létező fogalom

Elmaradtak az utóbbi időkre tervezett közösségi események, például a már híressé vált pusztafutás és a május elsején esedékes vendégjárás is. Nagy Péter, a Solt-Révbérpuszta Lovascentrum igazgatója mesélt a rosszkedvű időszakról.

– Igazából nem túl jól élem meg a rendezvényeink elmaradását. Nekünk az áprilistól június végéig terjedő időszak általában a leglátogatottabb. A pusztafutás is ezért került egy későbbi időpontra. Sokféle szabály határozza meg a mostani lehetőségeinket. A legfontosabb a vírushelyzet eredményes kezelése, de nagyon fontos az ennek nyomán kialakult nehéz gazdasági helyzet megoldása is. Nagyon komoly döntéseket kellett hoznunk annak érdekében, hogy a költségeinket normalizálni tudjuk.

A turisták elmaradásával megszűntek a bevételeink, ezért igyekeztünk az eddig kihasználatlan lehetőségekhez nyúlni, és egy speciális pusztai étlappal, a kemencés-betyáros étlappal jelentkezni az érdeklődők számára. Az első találkozási pontunkon található kemencénkben sült lángosunk mindig kedvelt volt. Ebben az újításunkban ennek a tésztáját gazdagítottuk sokféle ínycsiklandó ízzel és olyan adagokkal, amik még az éhes csikósoknak is elegendők. Sokak örömére bemutattuk, hogy a slambuckészítésben is jó színvonalon dolgozunk.

Az első két hétvégén a megrendelők itt vették át ezeket az igazán tartalmas, laktató különlegességeket, és otthon fogyasztották el. A szokásos sorban állás helyett inkább sétáltak a nagy területű pusztánkon, ahol bőven be tudták tartani az egymástól számítandó távolságokat. Akár tíz méterekre is elkerülhették egymást.

A könnyítések után reméljük, hogy az éttermünkben is kiszolgálhatjuk őket. Bízom benne, hogy ha szép lassan is, de minden visszakerül a rendes kerékvágásba, és ahogy az eddigi években, úgy majd most is megjelennek a Fejér megyéből érkezők is a mi portánkon.

A főlovásznak is mindig van dolga

És bármikor képes egy-egy lenyűgöző bravúrszám bemutatására. Például legutóbb, a beszélgetésünk közben vettük észre, hogy a puszta szeme fényei, a magyar szürke borjak egy minigulyába szerveződve szökésnek eredtek.

A szemei abban a pillanatban villámot szórtak, és szándékát fülsiketítő füttyjellel üzente meg a szanaszét kószáló puliknak. Egy szó sem hangzott el. Az első felpattanó és minden addigi passzióját félbehagyónak csak egy vészjósló rámutatás kellett a szökevények irányába, és a probléma megoldódott. Az ebek sűrű, fegyelmező ugatással, és soha nem látott tempóval vágták el a jó háromszáz méterre járó kóborlók útját. Fölös agresszió nélkül, a gyerekmarhacsapatot pillanatok alatt a helyükre kormányozták. Ő pedig az esetnek hátat fordítva szemrebbenés nélkül, derűsen mondta el a maga történetét.

Szomorkás, de dolgos napok követik egymást

Araczki Lászlóval, Solt-Rév­bérpuszta lovastelepének a vezetőjével az egy évvel ezelőtti „pusztahúszas” Guinness-rekordját is felidéztük. Közben a saját lovával, Csinossal egyezkedett. Sikerrel. Vele és a többiekkel évek óta fantasztikus ünnepi show-val várják az odalátogatókat. Egyelőre még sajnos hiába.

– Ez úgy hiányzik nekünk, mint másoknak a színpad. Nagyon rossz állapot. Rendszeresen kijárunk ide a pusztába, hogy gondját viseljük az állatoknak, megetessük a lovakat, marhákat, kecskéket és a többi jószágot. Eltelik vele az egész napunk. Szerencsére ők is, és mi, a csapatommal együtt jó egészségben vagyunk. Itt kint a pusztában biztos távolságban vagyunk mindenkitől, talán nincs félnivalónk a betegségtől.

– Az idei pünkösdre újból szerettünk volna valami nagy dologgal kiállni, de a mostani körülmények között nem szabad olyan nagy rendezvényt csinálni, mint a tavalyi volt. Sokat foglalkozom a saját lovammal is, aki már kilencéves, de neki is gyakorolni kell, hogy formában maradjon. Vigyázok rá, mert van egy hat hónapos csikója, és ha szerencsénk lesz, ősszel életet ad a következőnek is. Persze az is fontos, hogy a lovas és a ló is megőrizze a jó kondícióját, ezért összehangoltan tesszük a dolgunkat.

Kinek való egy ilyen kirándulás?

Annak, aki nem siet, és egyébként is békében van a világgal. Annak is, aki tudja, hogy ez egyáltalán nem valamelyik Disneyland, és persze nem felejti, hogy ott az árak is egész mások. Annak is, aki érti, hogy ide nem való a térkő, és az állatok körül nem drogéria, hanem másféle illatot érzünk, sőt azt is láthatjuk, hogy az mitől származik. A derűs, kíváncsi, jó embereknek.