Kovács István parókus: nagyböjti segítség

Az egyház ősi segédeszközt, az önnevelés egyik hagyományosan bevált és jól működő lehetőségét nyújtja a keresztény, húsvétra készülő embernek a böjti fegyelem megfogalmazásával, hogy „veszteség” árán nagyobb „nyereséghez” juttassa híveit, hogy növekedjék bennük az agapé, az áldozatvállalásra készséges szeretet erénye, amely nélkül közösségben sem lehet élni. A fogyasztói társadalomban leplezetlenül jelentkezik az ösztönök felkorbácsolásának szándéka, ezért egyre nő a böjt jelentősége, mert ez az egyik legfontosabb eszköz, hogy az ember evangéliumi függetlenségét a „dolgoktól” megőrizhesse, s Isten országa jelenlétének megfelelő módon élhessen. Ezért, bár az emberi ismeretünk csak a hústilalmat látja, de szoros értelemben is a böjt szelleméhez tartozik a testi-lelki önfegyelemnek még néhány más területe. Mostani nagyböjtünk sajátságos. A bezártság, a vírustól való félelem sokszor türelmetlenséget, viszályt, haragot is hoz a szívünkbe.

A gondolatok és a kimondott szavak területén szükséges a mértéktartás. A böjt lelkisége felszólít a gondolatok tisztaságának, a beszéd tapintatosságának éber felülvizsgálatára. A hét főbűn alapján különösen hatékony lehet az önnevelés. S nem kell félnünk feltenni a kérdést: Milyen gondolatok és szavak tetszenek az Úrnak? Mert biztos, hogy ami Őelőtte kedves, az szolgálja magunk és mások gazdagodását, növekedését. S bár Isten ezeket úgyis látja bennünk, de a reflektálás elősegíti a tisztulás eredményességét. Vegyük hát komolyan egyházunk ajánlásait, éljünk a böjti fegyelem eszközével az élet minden területen, s tartsuk azt lelkiismeretvizsgálatunk előkelő pontjai között. S legyünk türelemmel egymás iránt még akkor is, ha olykor családon belül sem vagyunk egyformák, ha szomszédunk másképp gondolkodik, ha az iskola sokat követel szülőtől gyermektől egyaránt, mert mind a túlzott szigor, mind a nemtörődömség eltéveszti a célt, az igazi Húsvétot, ami nem Jézus halála, hanem a Feltámadás és az Élet öröme.