Napok, csak cibálnak kedvük szerint

Megrázkódik az éjszaka, lassan ébred.

Kitakarózik a szürke pirkadat, leveti sötétség dunyháját, s ahogy nyitja szemét a nappal, úgy fordul vissza önmagába egyre erőtlenebbül az éjjel. Minden virradatban a világosság győz (s minden alkonyban a sötét): apró fénynyalábként radírozza le a súlyos tónusokat – hogy aztán estére megfáradva feladja a küzdelmet. Örök viadal.

Összeszedi magát a hajnal, hogy felnőhessen benne a reggel. Még nem tudni, mivel várandós a nap, hordoz-e terhet, gondot, vagy örömnek, boldogságnak ad életet.

Híznak a neszek, harsog az ébredés, ez a huszonháromezer-ötszáznegyvenkilencedik.

Nyújtózik a kéz, mozdul a láb. Aztán gyorsan eszmél a hátban a fájdalom, nehogy elkéssen már, nehogy azt higgyem, nincs is, hogy nem kíséri végig a napot! Ó nem. Itt van, s ébreszti a meszes csigolyákat, a sajgó idegeket, a görcsös izmokat, sereglenek a bajok, szempillantás alatt immár teljes hadrendben állva. Öreg csatlósok, keményen megdolgoztam a hűségükért.

Eszmélés – köszönök magamnak, és ennek a mai új világnak, és Neki is, amiért ébredhettem. Még barátkozunk, én és a ma. Megunhatatlan játék, hogy úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Vagy igen? Az a tegnapi az más volt talán?

Ha a tegnapután holnapelőtt lenne, ugyanaz volna (ez esetben lenne), mint a ma? Talán majd az egyik holnap válaszol.

De hiszen tudjuk, hogy pantomim ez az egész, a sors lehet csupán egy pillanat, amikor strigulákat gyűjt az elmúlás. Az évek érzékelhetetlenek, csak állomások egy hosszú utazáson, nekem csak napok vannak, homályos reggelekkel, amik lassan estévé fásulnak, közben ezerszer oda kell veszni a munka, család, szeretet Bermuda-háromszögében.

Próbálkozik az élet ezt életnek nevezni, próbálkozik. Sokadik menet a ringben.

Fogadkozik a szándék: csak ma… Csak ma megpróbálok jó lenni. Csak ma nem fogok félni. Nem fogok félni semmitől: „Nem fogok félni attól, hogy élvezzem, ami szép, és elhiggyem, hogy mindazt, amit én adok a világnak, vissza fogom kapni tőle.” Jaj, ha visszakapom.

Hát simul a pongyola. Helyére vonul a rengeteg ránc: mint ugrásra kész ketrecharcos, húzódik a homlok, feszül az áll, s a szemöldök kérdésre vár. Kegyelmet mormol az ima, aztán üdvözlik egymást a gyógyszerek. „Hogy s mint? Látom, szükség van rám! Ó kedves koleszterin, magácska nagyon kitartó…”

Tekeredik a fogkrém, a víz a csobogásának örül, övé ez az önző élvezet.

Durcásan botladozik a fésű, unja az egészet, ezer éve ez a szín, ez a fazon. Semmi innováció.

A tükör meg? Szemtelenül követelőzik: púdert! rúzst! Mint madám a lányokat, tapsolva rendezi hadrendbe a pirosítót, szájfényt – és a reménytelen látvány láttán sóhajtva hátradől.

Még álmosan ásít a fiók: harisnya? zokni?

Makrancosan zárkózik a szekrény, hát persze, hogy lötyög a farmer, feszül a szoknya, lóg a blúz.

Saláta mászik a vajra, rajta szalámi lustálkodik, kanyarodik a kifli, s ez az egész szendvics névre keresztelkedik.

Mindjárt kész vagyok! – fortyogja a kávé. Ó, a biztos pont, a szenvedély maga. Elcsábít és tudja, kedve szerint bánhat velem.

Ölembe kéredzik egy könyv, érzi a bestia, hogy ujjaim már lapozására vágynak. Hát legyen. Mint tudjuk: a lopott idő – ritka élvezet.

A hírek szétbömbölik magukat, ilyenek-olyanok, a telefon kijelzőjén pittyenve frissül az információ, tódulnak a tiszavirág életű mondatok, hadat üzen egymásnak az igaz és a hamis, ez a ma is egy újabb ütközet. Se győztes nincs, se vége nincs.

Végre kacarászhatnak a kulcsok, elköszön a ház, alig várja már. Most övé a fent, meg a lent, a csend, a rend, minden.

Kiabálnak a kirakatok, dühösen, hisz rájuk sem nézek, de olykor egész nap haladni kell, sietni kell. Várnak tátongó kapuk, szapora lépcsők, kanyargós utak. Vár ez, meg az, kell amaz. Máskor meg csak vánszorog a nap, valami láncra veri az időt, hogy több lehessen, még fájhasson. Az érzések olyankor szanaszét hevernek, s könnyben úszik a horizont. Máskor meg? Ölelésre kínálja magát a búzamező, s csókért nyújtják ágaikat a fák. Ki fejti meg a napok szeszélyét? Cibálnak bennünket kedvük szerint, hiszen szüntelen tesztel az élet. Hacsak nem azt kapom, amit belepakolok… Ha. Ha a nap értem van.

Most megint rikolt egy új nap. De már nem riogat… Régen egyetlen görcs volt, egyetlen feszülés: megfelelni! Hozni a formát! Tökéletesen csinálni! Kuncogok, mint öreg színész a sokadik hakniban, mert már tudom: a tegnap elmúlt, a holnap messze van. Csakis az a fontos, most mi van. S nem mi vagyunk a máért – a nap van értünk, hogy kifacsarjuk, ledaráljuk, felszippantsuk, magunkévá tegyük. Mint kockacukrot a kávémban: felolvasztom, elkeverem, megiszom. Benne lenni, ez a titok.

Kurjant egyet a nap, szombat lévén harsányan idekacsint: Akkor kezdhetjük?

No, ma vajon mi vár? Csata? Háború? Vagy békesség és elengedés? Páncélinget vagy mosolyt vegyek?

Sóhajt az ész: Klári, nem mindegy? S dobban a szív: Még élek.

Vezető képünk illusztráció.