A Földvári lakodalom című produkcióval kezdődött el a nyári esték idei évada

Amit és ahogy megjelenítettek, emlékezetessé tette az estet. Appelshoffer János és Appelshofferné Rabóczki Anikó ötletéből és rendezésében, s kettejük, valamint Rémi Tünde koreográfiájával, a Földvári lakodalom című produkcióval kezdődött a Művelődési Központ és Könyvtár által szervezett Földvári Nyári Esték idei évadja.

A hagyomány megélése, továbbadása

A hagyomány nagy adomány – hangzik el a darabban. S hozzátehetjük, a sors nagy adománya, hogy az Appelshoffer házaspár Dunaföldvárt választotta élete színteréül. Amikor 2004-ben elindították a tánccsoportot, s megalapították az Ördögszekér Táncegyesületet, bizonyára nem gondolták, hogy több egész estés produkcióval ennyi ember hangos tetszését váltják ki. De azt már akkor hirdették, hogy táncolni öröm. Azt, hogy a tánc „nemcsak mozgáskultúrát ad, hanem közösséget is. Összekapcsol azokkal, akikkel együtt járod, és azokkal is, akik valaha járták. Összekapcsol múltunkkal és kultúránkkal, azzal a sok száz eltelt esztendővel, ami kellett ahhoz, hogy ez a tánc kifejlődjék.” Ennek az összekapcsolódásnak, a hagyomány megélésének, továbbadásának voltunk tanúi. Együtt táncolt itt Appelshoffer János táncművész, a Magyar Táncművészeti Egyetem adjunktusa, Appelshofferné Rabóczki Anikó táncpedagógus, a Levendula Alapfokú Művészeti Iskola tanára, valamint saját nevelésű tanítványaik, a csoport tizenéves fiataljai, de idősebb, negyven-ötven év körüli tagjai is. A táncjáték szövegének szerkesztésében és az előadás dramaturgiájában remek alkotótársra leltek a színész-szövegíró Novák Péter személyében. A zenét most Pálházi Bence és bandája szolgáltatta, a főbb szerepekben Fafka Borbála, Kovács Zoltán, Széles Dániel és Pataki Dezső volt látható.

Hitelesség látszik a viseletben, az eszközök használatában

A tavalyi nyilvános főpróba és nagy sikerű bemutató után jó döntés volt, hogy ismét színre vitték a Földvári lakodalom című táncjátékot. Mert ezt látni kell, kellene minden földvárinak. De élményt nyújt azoknak is, akik máshonnan érkeztek. Így kell jövőt építeni – mondta elégedetten Hamar Dániel, a Muzsikás együttes vezetője. Eljött megnézni egykori tanítványa produkcióját Appelshoffer János mestere, Brieber János táncművész, professor emeritus, a Magyar Állami Népi Együttes egykori tagja, a Táncművészeti Főiskola tanszékvezetője; itt volt többek között Bozár László táncművész, a korábbi Honvéd Táncszínház társulatának tagja, Czuppon Péter tánc­pedagógus, ifj. Szerényi Béla népzenész és zeneszerző, de bizonyára nem láttunk mindenkit.

Egy közösség teljes élete

A táncjáték a messze földön híres földvári vásárral indít szellemes kikiáltó rigmusokkal, nagyon természetes mozgással, hogy aztán a régi szokás szerint a vásárban, majd a templomban is kihirdetett ifjú pár egybekelésének és lakodalmának legyünk tanúi. Magas hőfokon izzik az elő­adás mindvégig, hol a tánc és a zene erőteljes ritmusában, hol a lelkünket megérintő finom mozgásokban és szavakban jelenik ez meg. Egy közösség teljes élete megidéződik, a szerelem, a családok közötti konfliktus, a felnőtteket utánzó tréfás gyermeki játékok, a táncalkalmak hagyományai, az esküvő meghitt, a lakodalom fergeteges percei. Úgy zajlik a színpadon a csaknem másfél óra, hogy egyetlen pillanatra sem zökkenünk ki, mintha mi magunk nem nézői, hanem az esemény igazi részesei lennénk.

Ehhez hozzájárul, hogy a játék nemcsak a színpadon folyik, hanem a színpad előtti téren, a nézőtér egy részén. Hitelesség látszik a viseletben, az eszközök használatában. Csattognak a fedők és lábosok, kopognak a fakanalak, botok és kisszékek, jár körbe kalap és párna. S mint az igazi lakodalomban, borral kínálják a zenészt, a férfiak nótáznak, a nők közben el-­elbóbiskolnak, a gyerekek hol unatkoznak, hol vidáman játszanak, táncolnak. A mostani előadáson az volt az érzésünk, még érettebb, természetesebb színjátéknak vagyunk tanúi, mint tavaly.

Múlt és jelen összetartozik

A díszlet egyszerűségében találó és kifejező: ágasfák, padok. A színpadot határoló felállított deszkapalánkokról kiderül, hogy asztalok, amelyekre a lakodalmi finomságokat tálalja majd tréfás rigmusaival a vőfély. S amikor azt hittük, hogy a lakodalmas mulatság vége az előadás befejezését is jelenti, tévedtünk. Mert elhal a zene, s a nagy csendben a színpad előterében kimerevített csoportkép mögül hajdanvolt földvári menyasszonyok, vőlegények, családok barna fotói jelennek meg, megerősítve, hogy múlt és jelen összetartozik. Eközben Kosztolányi Dezső súlyos szavait halljuk együvé tartozásról, lázas szerelmekről és duhaj mulatozásokról, örömről és bánatról, életről és elmúlásról.

Nem látható már, mégis ott van

A soktornyú kisváros egy meredek löszpart tetejéről szem­léli az idő és a víz futását. Vár, öreg templomok, macskaköves utcák, hatalmas kulccsal záródó kapuk, téglából rakott falak, szelídgesztenyefák, jellegzetes iparos-, kereskedő- és parasztporták s pincesorok: ezt hagyták a régi földváriak a mai­akra – olvasható az Ördögszekér Táncegyesület honlapján. Az elődök öröksége azonban nemcsak a kövekben él tovább, az unokák még emlékeznek a nagymamák sokszoknyás, ringó lépteire és berliner kendőire, a nádtetős földpadlós házakra, a lakodalmas házak sátoros udvaraira, a régi fénykép felett örökké őrködő mirtuszkoszorúkra. S ha mindez nem is látható ma már, mégis ott van még Földváron…

Itt volt ezen az estén is az együtt lélegző táncosok és nézők közösségében.